Utolsó

Utolsó percei felé közeleg. A perc. A halhatatlan szó. Az olvashatatlan. Az érthetetlen. De csak az idő kerék tekereg. Imádkozik, hogy soha ne álljon le. Vánszorogjon. Mert üzenetet hordoz. Értelmét keresi. Egy hegedűvel. Egy zongorával. A szavakkal. Dalt énekel. Virágot tesz a sírkőre. De egyszer eljön minden pillanat. Mert a pillanat az ilyen. Jön-megy, jár-kel a nagyvilágban és mindenkihez eljut. Ki hogy érzékeli ezt. A pillanat nem adott. És a lehetőség sem kapott. Bár a születésünkkel felelősséget vállalunk a világra. Önmagunkra. A felelősség őröl. De nem rombol. Épít. Mint a pillanat, ami itt hagyott üzenetként téblábol. Igen, itt van, mert vár. Mert az élet milliónyi pillanatát élvezem. Olvasom. Átélem. Hiába mondom, hogy utolsó, mert magában hordozza az első lehetőségét. A pillanat örök. És tévhit, hogy állandó. Mert én is változom. Te is. Egymást. Formáljuk a világot. Ahogy a tenger habjai, örök mozgásban. Mndig a pillanatot várom. Mindig valahol vagyok. Ami talán az utolsó. Talán az első. Talán szavak. Talán elhangzott gondolatok. Talán minden. Talán semmi. Megkésett örömóda, elfelejtett érzések. A folyó mederben halad. Néha kiönt. A lelke néha fáj. Virág hullajtja szirmait. Mindig a pillanatban élek. Mert minden virág újra nyílik egyszer. Minden pillanat az enyém. És én mindenkor az övé.