Az elmúlt idő

Nehezen adom meg magam
Az elmúlt idő fancsali mosolyának
Fogát csikorgatva, ajkát tépve harcol
Harapva kért emlékek
Fénylő kék szemén esőcsepp
Lezárt lakatján csillogó rozsda
Kinyitni. Bezárni.
Mint a szív kapuja.
Vágyom rá, de messzi ér.
Éreznem kell, éreznem, hogy lassan múljon el
Nagyon lassan.
Nehezen adom szavát az emléknek
Mint vágy, ami születőben
De ódákat zeng, mert hasad a pillanat
Igen a vágy erősebb, mint amit a szív dobban
de gyengébb a léleknél, hogy elmondja
Földharcban tévedni és levegőbe csapni
Éreznem kell, éreznem, hogy múljon el.
Lassan, lassan.

ahogy kéklőn feslett
odafenn az ég
ahogy ittam szavát
ahogy tudtam, nincs máshová
az utolsó szó elért
talán csak ennyi

ahogy rám várt
odafenn, a hegyen
ahogy gondoltam rá
ahogy tudtam, ez nem végtelen
az utolsó csók is emlék

ennyi? könnyű szenvedés
a szív nyugodni tér
drága a felejtés
keserves kínjával a léleknek
lázadva ellene

szerettem, szeretve
áltatva, hitetve
mint a megsárgult őszi levél
letaposva
hó alatt zizegve