Anno

szitáló köd az elhagyott úton,
menedék a tábla
elfojtott illatát érzem a sötétnek
halántékom fázik,
rideg valóság tűnik fel
faágak törnek csendesen,
gesztenye gurul árnyékába
lábam sistergő zaja elfelejtett hangulat
marcona léptek,
mégis kifinomultaz ízlés,
sznob valója őszinte
versek, részletek, rajzok tudatomból
menekülő emlékek
az ősz festi magát
kékre, zöldre
és hímnuszt zeng
mert eljött megint és takarít,
fintorog, szidalmaz,
de itt van és engem akar

Egy perc, mely csendes,
őszi levelek ölelik békjóm.
Felébredt a végtelen,
körbe táncol
szabadon hagyva mindent
Elindult,
útjára a föld,
de a szó nem érkezett
a szó nem vétkezett
eltemette őt az ősz,
elsöpörte a vad szél
szétszaggatott belül,
feltépte, szakította az ereket,
az írás sem látszódik,
olvashatatlan érzések
ahol csupán vágyak és kések,
a tánc pengeélen
kenődik csak rajtam szét
Foszlott ruhám íze,
az ázott kenyéré,
de jajj, arcom a könnyeké,
testem tiéd
Esőcseppek áztatják a lélek gyökerét
a felemésztett talaj,
trágya illata,
tovaszáll a szerelem mérge
mielőtt megérintett volna
halott kórság, mi fenevadként üzen:
maradsz az erdő közepén,
vadállatok közt.
Menekülni sem tudok,
kezem kötve
szavak tépve,
lírát emelve
csinálva úgy,
hogy hozzá tartozom
feslett vágyak
hozzám tartoztok,
emésztetlenül:benn ragadt ördög istenek
gyümölcsbe harapva, félig kiköpve,
ott van a percben
ott van tercben,
ott van mindenben
Szemtelen pillanat
egy utolsó szóban,
álomban,
féltett éjszakán
először a csend
bezárt hazugság,
a nap ölelte nyár
egyedül a szerelem