Vad

Időt kértem. Kaptam. Az órán délutánt jelzett az idő. A tea lágy illatot adott. Harmónikus íz, ahogy a reklám ígérte. Valami olyasmi volt, bár a harmonikusság ízvilága szerintem nem a fahéj-édesgyökér komplexnél kezdődik. Kicsit édes, kicsit fanyar. Talán a citrom hiányzik belőle.Jártam az utcát. Sétáltam. Néztem fel, előre, jobbra-balra, teljesen politikamentesen. Nem vártam semmi jót, talán csak annyit, hogy süssön a nap. Borult ég várható, hószálingózással, ködszitálással, ígérte az időjós. Nem volt igaza. Szmogdúd, igazi, beborult hangulatú idő volt. Valami forróra vágytam, nem azért mert fáztam, nem azért mert ösztönönöm forróságba kívánkozozott. De néha jó.
Lelassult képkockák, mintha csak én mennék. Két kéz összeér, félhomály. Tekintetek, talán civilizált, de csak kívülről, belül törekvő, ügyetlen és zsúfolt zaj. Az érintés. Kilépek. Törékeny fénydarabkák közt körtáncot jár a lélek és test. Felemészt. Szavak vétkeznek, belül üres, kívül hideg, a gyertya pedig ég, ég, mint néma fohász, mint könny, mert távozik, mint mosoly, ami érkezik. Egy arc, egy remény, mikor álomban ég. De jelen van. A jelen él. Motoszkált bennem, félelem, gyűlölet, rezignáció. A vágy. Színpadon álltam. Ő és én. Mögöttünk vokál és a csend. Megérint. De csak egy kéz volt.Légies mozdulatok, ahol szempárok mérik össze vadászó tudományukat. A zene ittas öröm kavalkád, ahol hormonok indulnak útjukra. Egyszer felébredtem álmomból és elindultam. Az illatot kerestem. Az illatot, ami vadásszá tett. Az örök és sebezhetetlen vadat lestem minduntalan, az illatot akartam újra és újra felfedezni. Akartam, hogy az enyém legyen, ahogy mondat és birtokos szerkezet. Akartam vad legyen, nem zománc, mégis románc. A boldog perceket kerestem. A gyűrödt és feslett lepedőért. Csillogott és ragyogott minden, ami az égen tündökölhet. Az éjszaka, ott fenn, fényesen. Lesben álltam, kívül vad, belül gyengéd. Óriás. Nem hitt a képnek, pedig valódi volt. Ott álltam tétlenül, a borult utcán tétlen és vétlen, sebbel szívemben. Már nem forrót akartam, hanem ami éget, de csak úgy, ahogy a tűz teszi. Maradéktalanul parázs és hamu nélkül. Eltűnni, lebegni némán, láthatatlanul. Figyelni, vétkezni és bűneim vállalni. Nincs. Csak önmagam.A létezés. Nem kérte senki sem. Vagyok. Vagy. Halhatatlan. Szabadnak születtem, nagyon szabadnak. A szavaknak, a tettnek, vágynak, neked. Mint vízcsepp, a folyóba, a személyes névmás, személyesen, te és én. Maga a tudat, a harc, a csendélet, a küzdelem, egymással, egymásért. Önmagammal. Az ösztönért. A vágyért. - Uram, vétkeztem! A semmit önmagam elen fordítottam. - Fiam légy valaki!
Vadat kerestem, kóstoltam, ziláltan, zihálva. Akartam, hagytam, hogy rám is vadásszanak. A zene hangjára, a tangóra, ölelésre, csókra. Ritmusra, ahogy testek hajszolják egymást. Hagytam, hogy érjen. Hagytam, hogy éljen a vágy. Ölelt. De ágyam kihült melegét valaki ott viszi. A vadat sosem szabad lelőni, az erdő pompás kiállítás. Azt várják:- Gyere, szelidíts meg! Légy az enyém. De gúny és marcangol. Én is vad vagyok. Nagyon vad. Lehangol a sok emberarcú. Testek forrongva jajveszékelnek egymásban, egymásért, vad zuhatag, amit kíván, minden fény.
Keleti illat csapja be orromat. Kikérem teám, amit egy huncut, de édes mosoly hozott ki. Pupillám kitágult. Harmóniát akartam. Forrót, édeset. Testit-lelkit. Tudtam vadász vagyok és csak az lehetek. Tudtam, a vad értem van. Egymásért. Az álom odébb van. Egyensúlyt akartam, szelíden. Tisztát, ahogy üdén csorog a víz, ahogy a mosoly nekem szól. Mindent. Egyszerre. A létezést. A szerelmet.