Hajnal tájt munkába menet mintha álmodnék, néha meg-meg állok. Egy-egy állomás, zuhanórepülés, üres utcák és utazom. Várom a gondolatot. És agysejtjeim fáradtan veszik tudomásul, megint esik. Csak néznek farkasszemet velem. Esőcseppek. Feledést akarok. A homály vad tengerét. Ott állni a parton és nézni, hogy a távol mind emlék. Semmi sincs rendjén. Hazamenni, beleugrani a friss dunyhába, ölelni, szívni, mélyen tüdőbe. De komor a város és a csend. Valahol messze pedig felcsendül egy dal. Régen hallottam. Szerelmes. Az igazi egyszer jön. Aztán el is megy. Magával minden emléket. De nálad hagy minden álmot, benned hagy minden gondolatot. Benne élsz. Visszaszállok. Szárnyam még fehér. Nem tudom merre visz az út. Az óra ketyeg. Előre. Hallom. Förtlemes ilyen időben sétálni. Hallom belülről. Az emlékeim hajtanak. Közben valaki takarót rak mindenre. Nem látom, de érzem. Nem akarom a múltat. Felejteni akarok. Messzeséget. Karácsony közeleg. Valahogy mindig az marad meg, hogy egy zöldpulcsis angyal kopog az ablakon és itt van a karácsony. Talán még a csengő is valamelyik fiók mélyén lapul. Hallom. Most is hallom. És látom, ahogy nyílik az ablak, és a sok ajándék ott hever. Nem tudom, akarom-e. Minden végtelennek tűnik. Lassan beérek. A nap ilyenkor nem akar kisütni.
Az óra valamikor el kezdett ketyegni. És valaki hordta ezt az órát. Lehet, hogy álmodom és lehet, hogy akarom. De nem tudom mi történt. Lehet, hogy kicsit fáj. Lehet, hogy nincs is rá szükségem, hiszen csak arról kell tudni, ami fontos. Lassan kezdem érteni. Nem gyötörnek emékek. De felejteni kell. Raktározni. A cipőm megint vizes. Önmagamat nem felejthetem. AZ élet már csak ilyen.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése