Kicsit olyan vagyok, mint a váratlan vendég,
aki sokat beszél és még kávét se kér.
Órákon át cseveg és lesi a vendéglátó
arcát. Hatás szünettel. Még figyel.
Röstellem. És bocsánatért esedezem.
Zavarok. De kérem, én zavarni jöttem.
felkavarni a pocsolyát, bevizezni a cipőt,
összekuszálni a szálakat és tisztán látni.
Nem marasztalnak. Nem tűntetnek.
Egyszer még a tükörtől is megkérdeztem:
Hát normális az ilyen?
Persze a válasz elmaradt.
Akárki is adta nekem a sorsot, akármit is mondott
az úgy van. Forgatja lapjait csendesen és
halkan mormolja. Én meg csak feltartom, mert
zavarok.
És látom nincs hely. Mert előtör minden. Kiváncsi énem
tévelyeg. Tükörképem meredőn tekint rám:
Nem hallottam a koldus operát. Kielégült mosoly ez.
A sötétséget jövendőlő. Mondd, hogy jó,
mondd, hogy zavarj még, mondd, hogy én.
Tudom, magát emészti az, aki lázad és lázadást szít.
Tudom magát becsmérli, aki gyáva és gyaláz,
önmagát lángba rakva.
Minden egy tőről fakad.
Mert apáink bűne nem a mi bűnünk. De miénk
a sors, a végzet. Mégis múltba révedek
Tükörként, a gyors jelenben látom arcomat.
A múltat pedig lezártam. A lakat kulcsát pedig
eldobtam. Mert bűnöm a lét. A hosszú lét.
Nem apáink vagy anyáink bosszúja, de ahonnan
elvesz, ott valamit odarak.
Mert tűrni kell, mint halk szóval a szenvedély.
Távoli morajban a harangszó.
Össze akartam törni. A fényt, harangjátékot.
A tükröt öklömmel zúzni szét. A harag nem lehet úr.
Szembe nézni és szólni. Zavarok?
-Dehogy. Köszönöm, hogy rám néztél.