Volt. Van. Lesz:

Kis történelem. A volt, az a múlt. A lesz, az a jövő. A van, pedig a jelen. De mi van akkor és most. Én szoktam politizálni, de elfáradtam kimondani, hogy minden szar. Én szerettem a pénzről beszélni, de minek arról álmodni, ami nincs. Egyszer valaki azt tanácsolta merjek nagyot álmodni. A realitás túlontúl nagy és már nem ösztönből szól, hogy olyat álmodjak, ami nem lehet az enyém. Az emberek süllyednek. Borzasztó látni, hogy minden az ösztön körül forog. Minden arról szól, hogy mi lesz holnap. Hogyan szól az élet dala. A pillanat adott hangját csak kevesek hallják meg. Pedig az a dal mindenkihez szól. Miért érzem azt, hogy sokan nem is akarják követni a ritmust. Most sem beszélek politikáról. Nem az szabja a létet. Önmagunk alakítunk mindent. Furcsán hangozhat tudom, de az is, hogy ha feltenném kérdésnek ki hol tart, saját énjének megvalósitásában, sokan csak a munkát és a tanulást hoznák fel. Pedig nem. Mit takarnak a szavak. Mit takar a zene. Mi van a sorok mögött. Az ékezetek, az írásjelek. Mi az amit szeretek, és miben vagyok otthon. És mi az élet számomra. Az ébredés. Mindenki számára értékes lehet. Mint amikor felkel a nap. Amikor írok a karácsonyfás emberről, amikor tudom nem álmodom. Szentimentális arc a közöny felé, akarás az unalmas hétköznapok felé. Mert tudom, ami volt, a gyerekkor. Mert tudom, a van, a létezés. Mert tudom a lesz, talán az elmúlás, és mégis a szabadság születése. De tudom, ez belül létezik. Mert tudom, az illúzió néha valóság, mert tudom, ami itt van, az itt lesz. A hitet visszakapni, mint idétlen időkerék. Várni kell. Mert szokványosan lehet csöpögni a szerelemről. Senki sem kiváncsi rá. Az igény mégis ez. Csöppnyi ingerküszöb, vágyrajz. Lehet számtalan hely. De emberek vagyunk. Ismeretlen távol. De egyszer el kell menni. Itt kell hagyni valamit. Ami bennünk van. Ami talán egyszer megérik arra, hogy a jövő felé tekintsen. Itt sok mindent nem értünk. Tényleg könnyebb a menekülés. De minden hang hív és csak hallgatni kell.