Éber álom

Éber álom

Holdfény virít, az éjszaka komor ábrándja odafenn
Fejet hajt előttem, csodával tekint
Izzik a szó, parazsa ég idebenn
Sötéten, valaki más, ideláncolt eszmével
Nem én voltam
A vágy messze, a szív legbelül
Eltűnt csillogás, kopott csacsogás
Siettet, a holdudvar felé, az álmokhoz
Hallom, sistereg, valami más
Nem én voltam
Hazárd éjszakai matiné, a haza vezető úton
Képtelen szavak üde képeslapon
Tán csak szerelem elmélet
Mindennap akarom, mikor ablakom nyitom
Nem én írtam
Nem akartam himnuszt, hogy hamisan daloljon
Hideg eső mossa arcom, bohócegyenruhám
És az a nő énekelt, életet lehelt
Megfagyott mosoly, lekopott pír, a lét
Nem én voltam
Nem én sikítottam az éjszakában, nem voltam kórus
De talán a szívhang nem kongó üresség
Nem volt, aki kezem fogja
Legbelül lángolt és fejet hajtott előttem

Sosem kértem szavait, mert beszédes a csend
Sosem akartam látni, mert éreztem
Nem akartam járni, mert könnyebb volt lebegni
A vágy kies ábrándjától fosztott

Az út kövezett, talpam ég, és a pillanatot várja
Tisztán tudatom akarja, a tegnapot rágja

Újragondolni, újra szeretni, újra vágyni
A szerelmet, némán, ahogy rózsa nyílik
Ahogy két test egybeforr, mikor két lélek egymás fölé hajol

És elrejt a szó, a kéj sóvár szembogara
Testet szab önmaga vágyának, hogy ne száradjon ki

Nem én voltam
De akartam, hogy az álom ne ébredjen fel

csak megpihenni jöttem

Csak megpihenni jöttem

Csak megpihenni jöttem
A város fénye bánt, a kihalt utcák zaja
Az eltemetett csend morajlik a macskakőben
A muzsika
Aranysárga sugarai a napnak
Élesen sikolt
Forrongó vágyak, csillapodni készül
Mint őszes hóbagoly
Csak megpihenni jöttem
A gondolat lidérces ábrándjával
Az éjszaka vad és zilált
Felemészt
Mert én is valamilyen álomból jöttem
Talán csillagként hulltam a mélybe
Pedig szédültem
Mégis hiszek az éjszakában
Mert pihenni jöttem a földre
Hogy elüsse szavam a némaságot,
Hogy gazdára leljen, mert út sehol, de por mindenhol
Hogy lámpát gyújtson
Pihenni jöttem, de itt ragadtam
Sebek mélyén egy gyűrött kép. Egyetlen pillantás
Fesztelen sikoly, mint tünékeny ábránd
A távolság.
A kavics töri talpam. Kemény.
Lassan csak, mert minden arról szól
Hogy hova hulljon sárga rózsa szirma
Szél sodorta lelkekkel
Együtt a perceket számolni
Nem tudom mi ez, egy titkos randevú
Egyszerű lét
Egyszerű merengés
De pihenni jöttem közétek

Volt. Van. Lesz:

Kis történelem. A volt, az a múlt. A lesz, az a jövő. A van, pedig a jelen. De mi van akkor és most. Én szoktam politizálni, de elfáradtam kimondani, hogy minden szar. Én szerettem a pénzről beszélni, de minek arról álmodni, ami nincs. Egyszer valaki azt tanácsolta merjek nagyot álmodni. A realitás túlontúl nagy és már nem ösztönből szól, hogy olyat álmodjak, ami nem lehet az enyém. Az emberek süllyednek. Borzasztó látni, hogy minden az ösztön körül forog. Minden arról szól, hogy mi lesz holnap. Hogyan szól az élet dala. A pillanat adott hangját csak kevesek hallják meg. Pedig az a dal mindenkihez szól. Miért érzem azt, hogy sokan nem is akarják követni a ritmust. Most sem beszélek politikáról. Nem az szabja a létet. Önmagunk alakítunk mindent. Furcsán hangozhat tudom, de az is, hogy ha feltenném kérdésnek ki hol tart, saját énjének megvalósitásában, sokan csak a munkát és a tanulást hoznák fel. Pedig nem. Mit takarnak a szavak. Mit takar a zene. Mi van a sorok mögött. Az ékezetek, az írásjelek. Mi az amit szeretek, és miben vagyok otthon. És mi az élet számomra. Az ébredés. Mindenki számára értékes lehet. Mint amikor felkel a nap. Amikor írok a karácsonyfás emberről, amikor tudom nem álmodom. Szentimentális arc a közöny felé, akarás az unalmas hétköznapok felé. Mert tudom, ami volt, a gyerekkor. Mert tudom, a van, a létezés. Mert tudom a lesz, talán az elmúlás, és mégis a szabadság születése. De tudom, ez belül létezik. Mert tudom, az illúzió néha valóság, mert tudom, ami itt van, az itt lesz. A hitet visszakapni, mint idétlen időkerék. Várni kell. Mert szokványosan lehet csöpögni a szerelemről. Senki sem kiváncsi rá. Az igény mégis ez. Csöppnyi ingerküszöb, vágyrajz. Lehet számtalan hely. De emberek vagyunk. Ismeretlen távol. De egyszer el kell menni. Itt kell hagyni valamit. Ami bennünk van. Ami talán egyszer megérik arra, hogy a jövő felé tekintsen. Itt sok mindent nem értünk. Tényleg könnyebb a menekülés. De minden hang hív és csak hallgatni kell.

eltévedt este

a holnap szárad
a létezés tőkéje, egyszerre
napom távol az éjszaka árnyékában
az elmúlt idő kényszerít
lángoló ágyak, izzadó falak
ők még nem alszanak
Míg várok rád
mert sosem mentél el
egyetlen pillantás
amíg csak álom a tétova kéz
nem kell nekem más, ahogy néz
Akarom látni, ahogy visz a vágy
Akarom látni, ahogy kinyitja szemét az ég
A tegnap fonnyad
sekély a lét, kering a táj
A végtelen, ahogy játszol velem
húz a sor, visszalök a kényszer
Míg várok rád
mert sosem mennél el
mint fénylő könnycsepp
testemen simuló képzelet
Hányszor hallom, hogy játék az egész
hányszor
a létezés

Döglött

a szabadság és a szerelem

döglött kutya nyaldossa belsejét az elhallgatott szónak,

odafenn a csillagok fényezésre várnak,

idelenn szörnyetegek téblábolnak,

mert a busz megint késik, és az érzéseket kapkodják

napi háromszor egy.

Szabad vagy gyermekem!Szabadnak születtél!

Miért vannak bűneim?Miért? Vannak bűneim?

Az ember, holmi könnyű vér, nem prosti, nem eladó, de lelke kiadó,

az egymásra tapadó szavak, erkölcs, ösztön és a bűn,

a lélek és deformált belső, belekkel átitatott képek,

háborúvad csaták, gyöngyöző veríték, ahol tested válik feszültté bennem

Szabad vagy gyermekem!Szabadnak születtél!

Miért van szabadság?Miért? Van szabadság?

hosszú, elnyúlt, fülsiketitő nyögés, mert sétabot simul hátamon

vállalom, vállalom, mert elmúlt a gyermekkor, elmentek és itt hagytak

elmúlt és mélyebb lett, elkötelezett, mint lélekharang a villamos síneken

meríts ki erre jársz, bűntelen és bűnös vad orgiák

minden a tiéd, az elhervadt virág, a lehullt tégla

a falprózott testem és összerogyott mozdulataim

Hagytam, hagyom, nem akartam, nem akarom,

de tiéd vagyok

mert csókot lop a gyűrűző kékség, csókot akar és nem vallja be

mégis jó, tömény, fél deci, még egymert tömény, fél deci, még egy

és az út porát rúgja cipőm

elmúlt? istenem mi van akkor, nem süt a nap, és esik az eső

Ez nem lehet a tél, de mindegy is,

csengetsz, cipőd az ajtó előtt hagyod

A füst pedig száll. Fehér: hírdeti az élet mérgező.

Gyermekem szabadnak születtél!

Atyám, akkor hagyd hadd függjek tőle!

pár perc

Pár perc

Minden reggel.
Havason. Jegesen.
Az út csúszik. Léleknyomat.
Csend jön. Könnyebb, kicsit légies.
Minden percben.
Gyertyaláng. Forróság.
Gyöngyöz a pillanat.
Az illatát érzem. Béke.
Megszületett. Ideért. Beköltözött.
Ablakomon kopogott.
Fényeket gyújtott. Sose tért be hozzám.
Hány perc az ünnep?
Minden nap fényesebb. Csillogott.
Fát hozott, gyümölcsöt. Ajándék.
Minden pillanat. Minden mozdulat.
Megáll. Idő. Sík.
Hány perc az ünnep?
Kies, vacsorát kéregető városlakó.
Szabadon bóklászó kutya, az éjszakát megzavaró szirénaszó.
Hány perc az ünnep?
Csillagszóró. A szavak sustorgó zaja.
Imát mormoló család. Éjfélt ütve.
Harangszó.
De hány perc az ünnep?
Összefonódva örökkön-örökké,
De ez karácsony. Kalács illat száll.
A mindig és a soha
De évente egyszer. Fahéj.
Mindenkinek, talán tényleg.
Pár perc az ünnep.












ha tudnék


Ha tudnék szavak nélkül beszélni
Csend hasadna szívemen
Ha tudnék szív nélkül létezni
Műanyag élet szivárogna
Ha tudnék lélek nélkül érezni
Elszáradt rózsa lennék
Ha tudnék mosoly nélkül nevetni
Ha könnyem íze édes volna
Fekete arcomon a pír

Hazug szánalom csak a létezés
Ha hihetném szavak jelentését
De valóság tükörképét látom idebenn
Új útra szólít engem
Ha nem értene meg
Szállok idefenn, könnyű minden
Szavak, sorok, mondatok
Az ékezet vagyok
Lapokról szólok

Ha tudnám, hogy a reggel ma elmarad
És a hold nem kel fel
Mert én tudom, hogy jók vagytok
És egymás nélkül élni nem lehet
Mert én tudom, hogy ez semmi más
Derűs alázat
Ahogy könnyet issza fel a por
Ahogy mindig kell
Mint nem széttépett áldozat
Bentről szólok, hallgasd meg
Ez vagyok, egy kicsorduló lángtenger
Lélek szomjoltó
Ahogy a nap minden reggel felkel















Ősz

Felhők szaladnak odafenn.
Járókelő bambul.
A házak fényét szél lengeti.
Hangom árnyaltabb.
Csak ócska pillantás,
Mint fa alól zizegő falevél,
Mint égető napsugarak.
Csak néma szemvillanás.
Hűvös távolság.
Mosolyt fagyaszt a hideg.
Kínos.
Hallgat a szavak tengere
Szemben szemét,
De ki tárja eléd.
Ki nyitja ki hűs szembogarát.
Tiszta szívvel dalol
De ki hallgatja meg
Tiszta ruhát húztunk mind
Így vártuk az őszt
Vérrel, faggyal, szerelemmel
Felhők szakadnak odafenn
Hogy eső mosson el mindent
Hogy ne könny és kő záporozzon
Halványsárga
Derűs, de mély
Kék
Az ősz kitakarít és csend zeng
Borút felejtve, idebenn
És odakinn
Az ősz válladra hajtja fejét
És símogat
Aprócska lélekrángás
Délceg kielégülés
Csak szemvillanás, mit a pillanat ad
Mert a szél tovább sodorja….












Szeresd újra...

Szeresd újra a szerelmet, ahogy a gyertya lángja ég és viasz folyik testén

Mikor álmodtam, hogy álmom lesz

a szerelem lángja szívemben ég

és valakiben ott él

Kezemben volt kezed, éreztem

véres zivatartól ázott és a lélek feslett csendben

Mikor szerettem, ahogy én

Mikor kezdődött a szerelem

és felfordult bennem

Köszönt, itt volt és elment

-Viszlát testvér

elhagyott

felért helyére, nap volt, csillag, ragyogott

-Viszlát testvér

Szeresd újra a szerelmet

szeress újra, ahogy lehet

Takard el a napot és szeress újra helyettem,

lopva finom csókod

Szeresd újra álmom,

hogy velem ébredj

Szeress újra!

valami

Valami hiányzik. Az egész egy nagy, fortyogó húsleves, ami önmagábanzavarodik. Az éjszaka. Az ital. Az etno, a blues. Hegedű ringat, mégisgitárt vár az ölelés. Az óra hangosan kattog. Szívem méla és tépettéjszaka felé lohol. Az ég ezer csillagtól ragyog, alatta feszes hótakaró.Telihold vigyázza gyermeteg nimbuszát az érzésnek. Valami üresidebenn. Valami kopog. Talán a szánalom, az idő sík tengelyén egycsomó ember zajong. Dohánytól fülledt kocsma, társalgó óriások, üressöröshordó. A világ dolgai, az alkohol mámora. Pillanatok tűnnek fel. Ésaz eltűnő pillantások. Táncol a valóság. Feszes bőrbe öltözött, magátáruló emberfia. Szabad a vásár. Könyörtelen, fulladó erotika. A gőz,érzelmek, mozdulatok. Tapintás. Forró, igen forró. Belül öldöklő románc.Kipattanó hormonok. Félmeztelen férfi vetkőzik. Hófehér bőre fénylőnsikolt. Feszült izmai sugároznak. Önkívület és ájult borzongás. Forog avilág. Egymásba boruló emberi testek. Hajszolják. Karok ölelve,ringatva egymást. Csípők simulnak, rángatóznak. Érzéki. Csontig hatolónyelv és csókok. Izzadt minden. Férfiak. Nők. Kérkedők. Valamihiányzik.Valami forró, üresen tátong. A szemek. Kék, zöld, szürke, barna. A haj.Rövid, barna, világos. Pillanatok. Karok. Ölelő. Gyötrelmes. A zene él.Bennem a ritmus. Kívül férfiak. Kívül nők. Kívül minden. Belül tör. Mélyen,lelket szaggató. Egy éjszaka. Megint csak. Felszabadult, gyűrt lepedőmhajtom. Gondoltam. Vágyom. Valami hiányzik. Éjszaka. Megint érzem.

korcs

elvont szombat délután,
ritkás levegőm kapkodva
lovak a messzi legelőn
emberek, talán kentaurok
vágtatva sötét felé
jelzőlámpa
tílt, megáll és rajtra kész
rohanó óriások
aprócska, tétova lépéssel
a folytatás
mert valamikor elkezdődött
talán a hittel,
hogy egyetlen
fészkes nap, a vitézkedőkkel
katonák, a győztes csatával
induló korcs királyok,
miért ugattok korcs virágok,
miért nem nyíltok
hol van rózsa illata,
hol van forgó világ
bolond bánat álma,
ahol ez terem
imaszőnyeg, egy feslett szélű
térdem nyomja rojtja
szavam a levegőt,
vágyam a keringő vért
érfal hasad percről-percre,
olvad széle
közben tágra zárt nyugalom
fenn az égen kék
fenn galambok
vadászok egy városban
fémízű világ szakadékán állva
elmém miért hasogatja
miért tépi le a rózsa szirmait
a gomba bolond, belőle pörkölt,
hagymás, verítékes, mint a munka
korcs királyok, miért szóltok
korcs királyok, miért gondoltok
dobhártya szaggató hegedű szó,
patás invázió
nem hallom, nem látom, mosolya átlátszó
hitegetett retorzió
fényt tör, kegyeletet fakaszt
gyónva bűneim felett,
állva ismeretlen sír felett
elment, elvágyott
hullámok hátán feszengett lelke
a szél vitte
korcs királyok miért hagytátok
korcsosult ösztönöm szabdalta
szakította
tudom egyszer hazatér
tudom elszakít, de enyém lesz

ne kérdezd

ne kérdezd merre visz az út
ne kérdezd honnan fúj a szél
hallod mit zizeg a levél
találd meg köztünk a hangokat
miért kérded hol kel fel a nap
miért kérded merre van kelet és nyugat
látod világít minden

csacsogó óriás eszmék,
képekgúsba kötve ott állnak elötted
harsog a nap, ahogy vörösen száll
és fenn álom, minden régi
talán csak annyit ér,
mint amit százszor láttam és várva
ahogy buszunk elhajt

ne kérdezd miért hajtja lombját a fűz
ne kérdezd honnan e kevés szó
veled voltam, mint tudat a legfelső szinten
vonó a hegedű húrjainak
miért kérded hol nyugszik le a nap
miért kérded, hogy telik a hold
látod ragyog minden

akartam, hogy égjen a tűz, a láng
szertefoszlott álmok, homályosan,
láthatatlanul csak előre
ahogy kell, ahogy muszáj
mint amikor ölelve egymást
ahogy szeretni kell.