káosz

furcsa lét a káosz
tesped csendben egy régi képen
mint epedő lepedőakrobata
és a gerjedő gyakorlata
virtuóz és virágzik némán
ahogy uralkodik fejlődő vágyán
nász és tánclépések
az akaró tudat kérdések
valahol benn illatot fakaszt
teljesen kiszámítható
vad és romantikus kacaj
mint orgia és utca zaj
de különös és mégis élet
messze, mint nyugattól a kelet
közel, mert távol is lehet
almából harapni az álmot
az ö9sszekuszált rajzot
de fél és gyötör
mert néha előtör
az érzelem tudat alatt
össze-vissza csak gúny marad
hanyag, tréfás intelligencia
cinikus, méreg elegancia
a lét kietlen örömei
csendben zúzva össze-vissza
összetör, mert erős, de tiszta
darabokban a lét illata
lehel és ráng, magával ragad
bűnös és a miénk marad

Andrea Bocelli-Melodramma /Melodráma

Egy dalt dúdol szívem,
a szeretet hímnuszát
Most énekled
Bánatommal együtt, szerelmemmel
Erős, mint kard
Ami szivem szúrja át
De tiszta a reggel, mely az ébredés illatát adja
Rólad álmodom mindig
rólad álmodom megint
Az elmúlt évek
Mint freskó a templom falán
Mint sírfal
Akartam folytatni
Hallod te is e dallamot
a fájdalom síkit
Szived szúrja át
De tiszta a reggel, ahogy egymás mellett fekszünk
Csókod hűvös érintés
Nélküled keserű
Nélküled másmilyen
Egy édes melodráma
Szeretet hímnusza ez
Amit nélküled éneklek
Fáj ez. Akárhányszor hallom a dalt
Nélküled keserű.
Nélküled más. Itt születik a sors
Édes vágy az elérhetetlen
Erős, mint kard
Ami szivem szúrja át
hallod a dalt és a fájdalom ez
ami dobban szivemen
És vágyom....tovább

Tudom

Tudom, itt a csendes éj
A város zaja is csendre kél
Tudom az utolsó perc lesz az első
Néhány pillanat, amit nem tőlem kap
Tudom, hogy lassan itt lesz
Megszületőben
Megjelenik a csillag és énekel a teli hold
Egyetlen éjszaka
Üstökös, eljön és tudjuk Ő lesz
Tovább él a perc, tovább él bennem
Tudom, hogy ő lesz
akinek legtisztább szeme csillogása
akinek legőszintébb mosolya
és arcáról ég a pír
Aki megmutatja az utat
akinek szeme kékje az ég kékjével harcol
aki csak annyit mond, ez nem az utolsó perc
és könnyével tisztára mossa a percet
Tétlen időben tévelygek
tétlen télben keresem
Elveszett részeim, a másodpercet,a fényt
Fáradt, acélos a csend
Várom, jöjjön a megváltó
Szülessen
Ma még könnyezem, mert mosolyogni nem tudok
Ma még nincs min mosolyognom
most sötét van
De veled eljön a világosság
Veled jön a fény, a hajnal
Tudom, hogy eljön
Most még a könny beszél, hangos kacajával harcot vív
És vár, mert tudom, eljön

Kék

Ajtóm előtt a hűvös csend
kopogásod hallom
féltve őrzöm, mindenható
a telet hoztad
Gondoltad nem tudom, így élni
És fáj, mikor gyógyul
Minden szebb lesz
minden jobb
Ha álmodom, ne akarj nevetni
hinni fogok
Látni
Ahogy tanulsz megint szeretni
ahogy az időt látom haladni
Te vagy és én vagyok
Szabad vagyok, szabad vagy
Milyen az élet?
Jó leszek? Jó leszel?
Veled? Nem tudok felejteni
Mert más hinni és szeretni
És más tagadni a létezést
Miért nem működik magától a radír
és eltűnik minden,
és nem, életre kél a vágyrajz
Nélkülem? Más ez a hiány
Nem feledés, nem beletörődés
Tudsz szeretni
Egyszer begyógyul, minden más lesz
És mégis, semmi nem változik
mert tudunk szeretni
Egymást? Nem, nem ez az a pillanat
nem tudok felejteni
Ajtóm előtt a csend, megint hüvős pillantás
És mindig látom
Mindig várom

Íme

Íme az ember
Íme a gonosz, íme a gonosz, íme az áldozat
a csend, mint a feszület
íme szembe jössz, köszönsz
és kérded hogy vagyok
az ismeretlen

íme az ember
nem tudom ki lehet és mit akar
az ima, amit csendben hozott
hozzám jött, engem kérdezett
kérdezte, jól vagyok
jól vagyok

a természet
nem tudom mit akar és miért fúj a szél
mikor feszülten bámulom a tévét
hallom, mindig kísér
és kérdezi, ugye vagyok
az ismeretlen

szívem lüktet, zengve a vörös vért
üzenetét hallgatva
űz-hajt ösvényeken át, ritmuson keresztül
a gondolat szent
igen, jól vagyok
igen, élek

és miből nincs több, aminek nem tudom nevét
de hallom és mindig köszönök
és csendben suttogom
könnyem csendben folyik
és kérdezi jól vagyok
köszönöm, jól

Te, aki elvarázsolsz
Aki segít elviselni az életet
Kinek megtört kezét fogom
Kinek törékeny mosolyába kapaszkodom
Itt van? Látom?
Foghatom?
Élnem kell.
Ami előttem pörög. Amit sosem fogok látni.
Amire mindig emlékszem.
Te, aki tudod mikor felejtsek
Mikor fázós a reggel, és mikor ég szívem
Eljön-e még? Láthatom?
Enyém lehet?
És ki mondja el, hogy ez nem harc volt
Nem kemény diadal
És, hogy erősebb a lélek minden kéznél
És nem kell törvény a joghoz
A létezéshez
Arra van az irány, amerre mennem kell?
És ki fogja megmondani, hogy a láncon az nem rozsda?
Értelmet szab a vágyakozásnak
Mikor jön? Várhatom?
Hogy még egy gyertya égjen
Hogy ezerszer kiáltson az égbe:
Az élet már csak ilyen
Tovább. Tovább

Álom
Aludtam. Szinte álmodtam.
Előttem rajzolt a ceruza. A lapon húzva
Álmaim, sisteregve.
Lelkem még nem aludt.
Lelkem nem nyugodott.
Ahogy a farkasordító hidegben
Valaki a kaput döngette
Kedvesem, engedj be mindörökre
Kedvesem, nyisd ki ajtód előttem
Vágyakoztam
Szinte repültem
Az álmok sodortak, a felhők dobáltak
Leszakított rózsaszálak hevertek az úton
Nyisd ki az ajtóm előttem
Hadd menjek szobádba
Kopogjak ajtódon
Aludtam. Szinte álmodtam.
Hangod hallottam. Hangod hallom most is
Agyam hangolt az éjszakára
A valóság nem ábránd
Nem sikamlós vágyjáték.
Sokáig álltam ajtód előtt. Sokáig vártam.
Vártam. Mert tudom a várakozás ösztön
Mert tudom a felhők elszaladnak és kisüt a nap
Mert tudom a nap elbújik, ha olyanja van
De szótlanul tovább mentem
Ahogy az álom szárnyra kap
Mert akartam, hogy ajtód nyíljon előttem
Látod itt állok mindhiába
Karnyújtásnyira
Sóvár vágyódás, kezem kétségbeesetten integet
Csak egy csókot akartam kérni
Csókot
Hogy kincsed tovább vigyem
Hogy csókod hűtse lelkem
De tovább megyek hidegen
Tovább lépek, mint egy idegen
Falakon kéz és léleklenyomat
Rózsa karcolja tenyerem
Csókod tőled lopnám én
De tovább éneklek
A nap tüzében égek
Fehéren, sápadtan, mert halkan
Tűzbe mártott testtel szólok
A szerelem már csak ilyen
Amikor megláttalak, a perc, amit kíván
Elveszett illúzió
Kertembe vonulok
Visszatérsz még. Látom. Álomban
Gyötörsz még. A nyughatatlan álmok útján. Velem leszel

néha

elvágyódik a tudat
belülről fakad
mint rügy, amiből szirom lesz
és hullani kezd, ha erősen fúj a szél
néha megijedek
árnyékom betakar
néha félek, hogy utól ér
csendes ez az elvágyódás
halk nesz odakinn
az idő lassan pergeti mutatóját
azt hallom
kezemben szirom
néha úgy vagyok, hogy szót keresek
néha madár vagyok és túl közel repülök
egy idegen
megvet a szikla
lábam botlik, gyökerem szakad
néha félek, hogy nem tűr
nem olvad, mint többi jégkocka
ez vaspáncél
vágyódik
hasad
a tudatom gondolattól feszeng
néha félek, hogy elsorvad
és száraz ágait
elégeti a tűz
idegenként szól szavam
szét szórom
szirmokkal, mindenkinek jut
néha madár vagyok
néha elrepülök
és néha visszanézek
miért nem félnek tőlem varjak
miért nem károgják hitem
csak hallani szeretném
látni
de félek, mert néma marad minden

Rend

Minden készen áll:
Tökéletes a rend, a csendet csak a zaj
Zavarja
A macska bepiszkít.
Mozdulat létben őrlődik. 9 élete van.
Ma kicsit meghal.
Nehezen viselem. A lélek tüzes ördöge
Engem kerget. Folyton kérdezi:
Merre van a mennyország?
Minden tiszta. A ruhák száradnak.
A virág egy irányba hajlik.
Nem csöpög a csap.
Kerestelek? Csapdába ejtettél és most mar.
És igen ott voltam, légvételem simult föléd.
Sóhajom elégítette ki szomjad
A macska együtt nyivákol a szomszéddal.
Merre van a mennyország?
Csak ott, ahol én lehetek.
Ahol teremtettem világokat, mert teremtettem.
Büdös ez a város, bűzlik az embertől.
És elpusztítottam.
Vagy elpusztult magától.
Eltűnt a folt a lepedőről, takaróm alatt érzem illatod.
Kegyetlen fegyelem, mint a szótlan kegyelem
Némán imádkozik bűnéhez,
Zűrös és értelmetlen. Másik irányba mutogatni.
A mennyországban sem értem ég a tűz.
Nem viselted, hogy érted égtem.
Nem tudtad hinni, hogy a macska a rend része.
Vas marok, vas fegyelem és az a szép vasárnap.
Érted már?
Már csak figyelek a mozdulatlan létben.
Távoli vagy és idegen.

1.

Olvashatatlan. 1 éve próbálom azzá tenni. A világot és ami mögötte van. Ahogy látom.
Ahogy van. Én köszönöm jól. Nehéz éven nehéz túl lenni. Folyamat az egész. A torta még készül, mert ünnepelni nincs mit. Jó olvasást mindenkinek!

Nem szabad

Nekem nem szabad, szakad a szél
Hiába érzem mit hoz a nyár, más ez a világ
Üvölt a hang bársony tüdejével
Mennék én, de túl közel van
hiába éneklik dalom, más ez a szöveg
Üvölt a hang, szavam fogja
Mennék én, de maradnom kell

A hajnal fészkét rágja álmom,
követném a csillagokat, el is érem néhányat
Magasban, ott fenn, hordozzák hitem
Nincsen és a minden, halkan a zajban
Zakatolva odafenn, idebenn
Talán egy rózsaszál, egy finom lehelt szó
Ágyam kihült melegét adom

De nem szabad és hiányzik szavad
hiába várom, hiába érzem, zsong a vérem
Fülemben ég, sóhajod moraja
Mennék én, de érintetlen
hiába éneklik dalom, más az akkord
Üvölt belső szomjam, szavam akarja
mennék én, de maradnom kell

Vágyra járt álmok az éjszaka sötétjében
Együtt, közösen, kézen fogva, mint esély
A levegő zizeg, a gondolat suhan
Akartam, hogy csillag légy odafenn
A volt,a van, a lesz, a létezés gyönyöre
a ritmus dühöng, a szív húrja szét szakad
talán a rózsa illata, a hulló szirmok tenyeremben

De nem szabad, nem szabad
A gondolat bánt, vért izzad
mindig itt marad, lelked csendje
fák, virágok hajlanak előttem, kavicsok gurulnak
hiába van minden, hiába a semmi
Üvölt bennem a kisértés, hogy együtt és közüs
mennék én, mennék én, de maradok

Kicsit olyan vagyok, mint a váratlan vendég,
aki sokat beszél és még kávét se kér.
Órákon át cseveg és lesi a vendéglátó
arcát. Hatás szünettel. Még figyel.
Röstellem. És bocsánatért esedezem.
Zavarok. De kérem, én zavarni jöttem.
felkavarni a pocsolyát, bevizezni a cipőt,
összekuszálni a szálakat és tisztán látni.
Nem marasztalnak. Nem tűntetnek.
Egyszer még a tükörtől is megkérdeztem:
Hát normális az ilyen?
Persze a válasz elmaradt.
Akárki is adta nekem a sorsot, akármit is mondott
az úgy van. Forgatja lapjait csendesen és
halkan mormolja. Én meg csak feltartom, mert
zavarok.
És látom nincs hely. Mert előtör minden. Kiváncsi énem
tévelyeg. Tükörképem meredőn tekint rám:
Nem hallottam a koldus operát. Kielégült mosoly ez.
A sötétséget jövendőlő. Mondd, hogy jó,
mondd, hogy zavarj még, mondd, hogy én.
Tudom, magát emészti az, aki lázad és lázadást szít.
Tudom magát becsmérli, aki gyáva és gyaláz,
önmagát lángba rakva.
Minden egy tőről fakad.
Mert apáink bűne nem a mi bűnünk. De miénk
a sors, a végzet. Mégis múltba révedek
Tükörként, a gyors jelenben látom arcomat.
A múltat pedig lezártam. A lakat kulcsát pedig
eldobtam. Mert bűnöm a lét. A hosszú lét.
Nem apáink vagy anyáink bosszúja, de ahonnan
elvesz, ott valamit odarak.
Mert tűrni kell, mint halk szóval a szenvedély.
Távoli morajban a harangszó.
Össze akartam törni. A fényt, harangjátékot.
A tükröt öklömmel zúzni szét. A harag nem lehet úr.
Szembe nézni és szólni. Zavarok?
-Dehogy. Köszönöm, hogy rám néztél.

Így szólt fentről, így, hogy tudom,
mi a bajod
Így szólt mellőlem,
ahogy kávéját kortyolta
Tudta ő, tudta hát,mert szólt,
hogy ő a minden,
nézett és hagyta,
öröksége a padon
Repedt kávés csésze.
Két cukor az élet
szép és édes, meg annyi az ennyi
A hatvány hitvány rendje
Igen, így szólt fentről:- te ez csak közöny
Innen mellőlem, ahogy feje pihent vállamon
Így szólt:- a könny meg sós.
Mert szólt és hallom,
hangját a sötétben,
meg nem más az egész,
mint kirakatjáték
de hív és szól az esszencia,
és röghöz köt a múlt
fájt a szivem, amikor elhittem
és szólt, hogy megint összetörte
Csak játszott velem és ezernyi gond,
talán húz és taszít, akar és csókot lop.
Így szólt:-tőled kaptam az ég kékjét,
tőled kaptam a szív lángját
És hallom, megint két cukor rendel dupla presszóval
Fájt a szívem, sajgott is tán,
az életet is lecserélném
de hazug minden szó,talán más is szól,
talán énekel,mert minden igaz,
mert minden valódi.

Az igények csapdát szülnek. Saját magad huppansz. Vagy együtt. A valóság és mese világ kontrasztja, a létezés és lebegés határán. Tényleg csak szavakkal értek. Tűrök, mert tűrni kell, várok, mert a lépés egyfajta kényszer. Pengeélen táncolok, mert a tánc is úgy jó, mint a szerelem. Ha fáj. A sors pedig úgyis kaján vigyorával fintorog. Mert az úgy jó, ahogy történik, még akkor is, ha kicsit közben meghalunk, kicsit közben újjá születünk. Mert minden más és saját magunk ássuk a csapdákat.

Ahol a vágyak teljesülnek, ahol az igények kielégülnek. A pofon csattan. A könny sós, az út latyakos. Egy mesét mindig előlről kezdenek és sosem befejeznek, pedig a vége a lényeg. Ha kérdeznek válaszolok. Azt hiszed ismersz, pedig csak nem kérdezel. A látszat pedig csal. Mert így könnyebb. Mert így nem kell gondolkodni. Nem érdemes.

Vágyak hulltak közelembe
mégis a gyenge lét
szenderegve könyörg:
ébreszd fel alvó érzéseid!

Remegő falak közt hadonászva
álomba ringat a jelen.
Emlékezem-
a szoba ahol felébredek
falai fehérek
és elkísért egy gondololat.

Száz szó, ezer lépés, sebzett vad módjára,
falakon rajzok,
hegyek, völgyek, folyók, kínok,
ablakom alatt zúg a víz,
visszhangzik minden,
rossz ízű, mint keserű likör a számban.

Elgyengít a kísértés,
te vagy igen, te vagy az nagybetűs
hosszú éjszakák és vakító nappalok,
lépteidre vártam eddig.

Felébredtek az álmok,
nem szóltak
Eléget a múlt.
A gyerekkor kínja, a meg sem születettért
vágyak maradtak, falak közt meredező vad vágyak
Valamiért. Ami édes és keserű.
De fáj.

...

Gyakorta érzek olyan különleges
bódító érzést
amikor nem tudom
kimondani
a kimondhatatlant
mikor leszakítanám a rózsát
és tüske szakítja bőröm
felteszem a kérdést
Hol van a menyország?
láthatatlan
mikor a zongora
utolsó hangja
mint nyers hús körül az itatós papír
gyakorta érzem serceg az óramutató
mikor szívem
harcait vívja és nem üt vissza
de a szó se jön
csak a pillanat
a zöld színű szem
mikor érzem és látom
szembogaram keresi
tudom itt figyel
az a kimondhatatlan valami
egy szó, talán rég kiejtett
de azt nem tudom

Nehezen viselem az ördög
vad vörös tüzét
gyakorta érzem
mint lázas éjszakán
leszakadt szirom
ami lábam előtt hever
szomszédban egy kutya vonyít
én is ezt tenném
neki is fáj
mikor Walzer jön az éjszakában
gyakorta érzem
zenekar kísér
A karmester lengeti pálcáját
néma mutogatós
tekintetem lesi
csak a pillanatra vár
A véletlen rángása
Tudom itt figyel
egy kimondhatatlan
egy érzés, régről emlékszem
mégsem tudom

Északi fény

Északi igazság
havas, latyakos
északi igazságok odafenn
utam sötét, de a hó fehér
látható bűnnel
igen
és hallom, ahogy zúdul
érzem, ahogy nyom
nem fáj
torzít és csúszik
a hang, mely oly merész
a tett, mely ennyi és kész
kezem és arcom merev
burkoltan csak a holnap felé
mert jó
csillogó foltok előre
szemhunyásnyira
felolvadva és áldozatra készen
a szó, sugallva, hogy nem fél
hajszolva, mert él
tündököl,
látom már
nem volt látomás
nézek magam elé,
hogy lássam
olvasom
kell, hogy szikláról ne csússzak le
ne csak faágról potyogjon
a hópehely
Mégis
Halni készül a hideg,
rideg tekintet
jeges orcádon úszik az akarás,
a valaki mellé vágyódás
Mar a szomj,
torkom kaparja
Belém harap
Kísértve a holnapra
Játszanak a színek,
szél fújja a fehéret,
szívem vörösben díszeleg
Átjárja a kín
Olvadó jégcsap ereszkedik,
megfojt
Jégvirágos ablakom előtt mosolyogsz,
ajtóm kulcsát szorítod,
az ölelést.
Nem kopogsz
mégis megfáradt jégpáncél
könnyeim helyén
Virraszt a sarki fény,
hangod hallom
farkasként üvölt a teliholdra
Távolodom,
mert fázom,
hogy hozzám érj
Süvit a szánalom
didergő oltalom
Rám zúduló jégeső
Forró, érzéki belső
Fagyott lelkem lobogó tenger
forró ágyból felkelek
és fázom

-nincs cím-

Faképnél hagyott
faarcot vágó
tuskólelkű
városi nagymenő.
Nagymellénnyel álmodozó
összetört testű kebelcsoda,
álomképe a nagy ő.
Együgyü, áltatos
sznob világ,
gyűrödt divatlapfotó,
csöpögő invázió,
ismételt gúny,
zene,
slágernek hitt kínlódás,
képlékeny sztárvilág,
elszáradó sokezer kis virág.
Tálcán kínált valóság,
színesnek hitt lét,
szürke és sívár,
még egy műanyag ízű forgatókönyv,
szarszag
büdös, lökdösö járókelő
nagyképű, nyálas egymás húsát tépő
sietős emberevő.
A szexust másképp
hajszolva mindenképp,
nimfomán csodák templomában,
a magány egyszerű imájában.
Kevés a szó
mert hiszik, most ez a jó.
Kevés a mosoly
mozdulatlan mimika,
vágyrajárt kéjszellem,
tudatlan mindenség,
hitetlen önarcképben
néznek láthatatlan tükörbe.
Acélos világ, zajos mindenütt
odakinn,
idebenn,
felfordult
kemény belső,
magát tulzó közöny
de ez van.

Szabad(ság) szerelem

testem tehetetlenségi nyomaték,
vánszorog kínlódva
gyomrom visszahökölő perisztaltika
belül ég
forrón ölelsz
vágyom pillantásod
gyilkol hiányod
akarva a szándék gyümölcsét
mint egy ki nem mondott szó
lábam remegve felhúzom
könyörögve a csendért
hangod akarom
sóhajod kérlelem
sikítva a félelmet
nem tudom mi ez az egész
soha nem fel nem hangzó dal
de jajgat a teremtő
hogy szolgája vétlen úton halad
mert az érzelem nem holmi kártyavár
nem beszél, hallgat a csönd
együtt
mit létezésünk egyetemes bűne
sziklaszilárd
a félelem
mint kerítés a biztos lét bizonytalan harcának
fenn és lenn
gyűrűzve az akarás
eszmékért az elszánás
könnyed ízlelem, és fáj
miért kell, hogy így legyen
itt se vagy
miattunk a csönd

Wonderful Life

Elmegyek, hogy lássak
a napsütés, tölti arcomat
és az álmok ott lógnak a levegőben
Sirályok az égben és a kék szemeidben,
tudom, ez igazságtalan
de mindenhol varázsol a nap

Nézd meg, állok kapud előtt
itt egyedül megint,
ahogy a nap sugarai merőlegesen
Nincs miért, hogy elfussanak és elbújjanak
ez egy csodálatos világ
Nincs miért, hogy nevessenek és sírjanak
Ez így természetes.

A kék ott bújik szemedben
A hideg és meleg arcodban
Úgy tűnne, mintha érdektelen
De itt vagy
Szükségem van a napra, holdra
Ahogy a boldogság sem áll egyedül
Te is rám vársz
Ahogy a nap sugarai érintik a földet
Nem értem miért bújnak el és miért futnak el

És ha legközelebb látlak
Vetsz rám egy pillantást
Nem, nem szaladsz el előlem
Hogy együtt nevessenek és sírjanak
Ahogy a nap sugarai találkoznak

úgy vágyna hozzád

Úgy vágyna hozzád
Ezer szó
Kimondva, leírva
Színes és szerelemmel
Játszadozó

Kegyes a hideg
Száraz, fagyos, láthatatlan
Úgy vágyom, hogy szóljon
Vágyod
Sok ezer szó ölelését

Fáradt a lelkem,
Szótlan, üres és félelemmel teli
Úgy vágyom, hogy akarjon
Vágyod
Ezer rózsa illatát

Beborítana mind, mint
Földet az ég
A remegő rózsa tüskéjét
Vágyom
Hogy lobogva égjen

Hamuvá váljon a kéjes január
Meghal minden,
Mi ajkamhoz ér
A vágyad
Végtelen, ami hozzám ér

Csak mélyül a csend
Mint lelkedben a rend
Meg aztán itt vagyok
A vágyam
Hogy itt legyél

Az édesbús öröm
Tested átfogó
Lelkem befogó mindensége
Vágyad
Álmaidban hulló csillagok
Kívánságod lesem

Kezem testeden cikázik
Mint jó szándékú villám
Lesújt
A vágy
Mindörökre.