12 sor a lét

fázom, hogy lássam
fázom, hogy megérintsem
akarom, hogy megérintsen
a hozzám tartozó akarat
mert rezignáció az egész
semmi, csak megsemmisülés

élt, hogy lássam
élt, hogy megérintsem
hagytam, hogy megérintsen
a hozzám tartozó mindenség
mert ennyi lenne az egész
semmi, csak megsemmisülés

Te és Én

Tűz és Víz
Éjszakák és Nappalok
Bűn és Bocsánat
Magasság és Mélység
Az árnyék és a Fény
Ezek vagyunk mi
Te és Én

Anno

szitáló köd az elhagyott úton,
menedék a tábla
elfojtott illatát érzem a sötétnek
halántékom fázik,
rideg valóság tűnik fel
faágak törnek csendesen,
gesztenye gurul árnyékába
lábam sistergő zaja elfelejtett hangulat
marcona léptek,
mégis kifinomultaz ízlés,
sznob valója őszinte
versek, részletek, rajzok tudatomból
menekülő emlékek
az ősz festi magát
kékre, zöldre
és hímnuszt zeng
mert eljött megint és takarít,
fintorog, szidalmaz,
de itt van és engem akar

Egy perc, mely csendes,
őszi levelek ölelik békjóm.
Felébredt a végtelen,
körbe táncol
szabadon hagyva mindent
Elindult,
útjára a föld,
de a szó nem érkezett
a szó nem vétkezett
eltemette őt az ősz,
elsöpörte a vad szél
szétszaggatott belül,
feltépte, szakította az ereket,
az írás sem látszódik,
olvashatatlan érzések
ahol csupán vágyak és kések,
a tánc pengeélen
kenődik csak rajtam szét
Foszlott ruhám íze,
az ázott kenyéré,
de jajj, arcom a könnyeké,
testem tiéd
Esőcseppek áztatják a lélek gyökerét
a felemésztett talaj,
trágya illata,
tovaszáll a szerelem mérge
mielőtt megérintett volna
halott kórság, mi fenevadként üzen:
maradsz az erdő közepén,
vadállatok közt.
Menekülni sem tudok,
kezem kötve
szavak tépve,
lírát emelve
csinálva úgy,
hogy hozzá tartozom
feslett vágyak
hozzám tartoztok,
emésztetlenül:benn ragadt ördög istenek
gyümölcsbe harapva, félig kiköpve,
ott van a percben
ott van tercben,
ott van mindenben
Szemtelen pillanat
egy utolsó szóban,
álomban,
féltett éjszakán
először a csend
bezárt hazugság,
a nap ölelte nyár
egyedül a szerelem

Haza

Az öreg sínek csattogtak,
a reggel kihalt
a hajnal károgott,
talán a csillagok is ragyogtak még valahol,
nekem világos volt, a szűnni nem akaró sötétségből
fény lett
mint egy színpad
mint egy rét, ahol a nap és a felhő találkoznak
az unalmas utasok, vonatbűz, az állomás zaja
de az is üres
senki sem vár,
talán a kiságyat sem ringatták
talán a bölcsődal is magnóról szólt
de a nap ezer meg ezet sugárral ragyog
a fák is ugyanarra hajlanak
és a gyermekzsivaly
mint egy emlékmű előtt tisztelgő katona,
megyek, járom a hazát
mily keserű fogalomhalmaz,
belül csatahajó
kivül mégis határokkal szőttes
egy öreg tó, egy erdő, a tisztás
és mögötte hegyek
a tiszta forrás
földrajzi egység vágyrajzokkal,
mikor tűnik a visszhang
mert egyszer véget ér
mikor egyedül egy álomban jártam,
de az ébredés íze kesernyés
a haza ünnepelt
de véget ért,
dalom fújta a szél
a hajnal mindig beköszönt
Itthon voltam
itt, talán igaz sem volt,
pedig szivem járta át
soha nem lesz más
ugyanaz
az enyém

Vad

Időt kértem. Kaptam. Az órán délutánt jelzett az idő. A tea lágy illatot adott. Harmónikus íz, ahogy a reklám ígérte. Valami olyasmi volt, bár a harmonikusság ízvilága szerintem nem a fahéj-édesgyökér komplexnél kezdődik. Kicsit édes, kicsit fanyar. Talán a citrom hiányzik belőle.Jártam az utcát. Sétáltam. Néztem fel, előre, jobbra-balra, teljesen politikamentesen. Nem vártam semmi jót, talán csak annyit, hogy süssön a nap. Borult ég várható, hószálingózással, ködszitálással, ígérte az időjós. Nem volt igaza. Szmogdúd, igazi, beborult hangulatú idő volt. Valami forróra vágytam, nem azért mert fáztam, nem azért mert ösztönönöm forróságba kívánkozozott. De néha jó.
Lelassult képkockák, mintha csak én mennék. Két kéz összeér, félhomály. Tekintetek, talán civilizált, de csak kívülről, belül törekvő, ügyetlen és zsúfolt zaj. Az érintés. Kilépek. Törékeny fénydarabkák közt körtáncot jár a lélek és test. Felemészt. Szavak vétkeznek, belül üres, kívül hideg, a gyertya pedig ég, ég, mint néma fohász, mint könny, mert távozik, mint mosoly, ami érkezik. Egy arc, egy remény, mikor álomban ég. De jelen van. A jelen él. Motoszkált bennem, félelem, gyűlölet, rezignáció. A vágy. Színpadon álltam. Ő és én. Mögöttünk vokál és a csend. Megérint. De csak egy kéz volt.Légies mozdulatok, ahol szempárok mérik össze vadászó tudományukat. A zene ittas öröm kavalkád, ahol hormonok indulnak útjukra. Egyszer felébredtem álmomból és elindultam. Az illatot kerestem. Az illatot, ami vadásszá tett. Az örök és sebezhetetlen vadat lestem minduntalan, az illatot akartam újra és újra felfedezni. Akartam, hogy az enyém legyen, ahogy mondat és birtokos szerkezet. Akartam vad legyen, nem zománc, mégis románc. A boldog perceket kerestem. A gyűrödt és feslett lepedőért. Csillogott és ragyogott minden, ami az égen tündökölhet. Az éjszaka, ott fenn, fényesen. Lesben álltam, kívül vad, belül gyengéd. Óriás. Nem hitt a képnek, pedig valódi volt. Ott álltam tétlenül, a borult utcán tétlen és vétlen, sebbel szívemben. Már nem forrót akartam, hanem ami éget, de csak úgy, ahogy a tűz teszi. Maradéktalanul parázs és hamu nélkül. Eltűnni, lebegni némán, láthatatlanul. Figyelni, vétkezni és bűneim vállalni. Nincs. Csak önmagam.A létezés. Nem kérte senki sem. Vagyok. Vagy. Halhatatlan. Szabadnak születtem, nagyon szabadnak. A szavaknak, a tettnek, vágynak, neked. Mint vízcsepp, a folyóba, a személyes névmás, személyesen, te és én. Maga a tudat, a harc, a csendélet, a küzdelem, egymással, egymásért. Önmagammal. Az ösztönért. A vágyért. - Uram, vétkeztem! A semmit önmagam elen fordítottam. - Fiam légy valaki!
Vadat kerestem, kóstoltam, ziláltan, zihálva. Akartam, hagytam, hogy rám is vadásszanak. A zene hangjára, a tangóra, ölelésre, csókra. Ritmusra, ahogy testek hajszolják egymást. Hagytam, hogy érjen. Hagytam, hogy éljen a vágy. Ölelt. De ágyam kihült melegét valaki ott viszi. A vadat sosem szabad lelőni, az erdő pompás kiállítás. Azt várják:- Gyere, szelidíts meg! Légy az enyém. De gúny és marcangol. Én is vad vagyok. Nagyon vad. Lehangol a sok emberarcú. Testek forrongva jajveszékelnek egymásban, egymásért, vad zuhatag, amit kíván, minden fény.
Keleti illat csapja be orromat. Kikérem teám, amit egy huncut, de édes mosoly hozott ki. Pupillám kitágult. Harmóniát akartam. Forrót, édeset. Testit-lelkit. Tudtam vadász vagyok és csak az lehetek. Tudtam, a vad értem van. Egymásért. Az álom odébb van. Egyensúlyt akartam, szelíden. Tisztát, ahogy üdén csorog a víz, ahogy a mosoly nekem szól. Mindent. Egyszerre. A létezést. A szerelmet.