néha

elvágyódik a tudat
belülről fakad
mint rügy, amiből szirom lesz
és hullani kezd, ha erősen fúj a szél
néha megijedek
árnyékom betakar
néha félek, hogy utól ér
csendes ez az elvágyódás
halk nesz odakinn
az idő lassan pergeti mutatóját
azt hallom
kezemben szirom
néha úgy vagyok, hogy szót keresek
néha madár vagyok és túl közel repülök
egy idegen
megvet a szikla
lábam botlik, gyökerem szakad
néha félek, hogy nem tűr
nem olvad, mint többi jégkocka
ez vaspáncél
vágyódik
hasad
a tudatom gondolattól feszeng
néha félek, hogy elsorvad
és száraz ágait
elégeti a tűz
idegenként szól szavam
szét szórom
szirmokkal, mindenkinek jut
néha madár vagyok
néha elrepülök
és néha visszanézek
miért nem félnek tőlem varjak
miért nem károgják hitem
csak hallani szeretném
látni
de félek, mert néma marad minden