Az igények csapdát szülnek. Saját magad huppansz. Vagy együtt. A valóság és mese világ kontrasztja, a létezés és lebegés határán. Tényleg csak szavakkal értek. Tűrök, mert tűrni kell, várok, mert a lépés egyfajta kényszer. Pengeélen táncolok, mert a tánc is úgy jó, mint a szerelem. Ha fáj. A sors pedig úgyis kaján vigyorával fintorog. Mert az úgy jó, ahogy történik, még akkor is, ha kicsit közben meghalunk, kicsit közben újjá születünk. Mert minden más és saját magunk ássuk a csapdákat.

Ahol a vágyak teljesülnek, ahol az igények kielégülnek. A pofon csattan. A könny sós, az út latyakos. Egy mesét mindig előlről kezdenek és sosem befejeznek, pedig a vége a lényeg. Ha kérdeznek válaszolok. Azt hiszed ismersz, pedig csak nem kérdezel. A látszat pedig csal. Mert így könnyebb. Mert így nem kell gondolkodni. Nem érdemes.