dél virága

mit akar tőlem egy kis virág
ujjaim morzsolják szirmait
emléklap délről, egy illat
csendes szavaival.
kezed szorítja ezt a virágot
... ismerem ezeket a félős, ideges ujjakat
minden én vagyok ezekben a szirmokban
hervadó, száradó, hiábavaló
fáj halni a létezés
ha az ősz kacsingat
hiába zokogja esőcsepp
hogy élni akar

Paplan alatt a kihült vágyak
hideg testek, letört kezü árnyak
Ahogy érzelmek nélkül robog
a végtelen szinű néma idő
közben mosolyogva rólam álmodsz
az eső pedig egyre halkul

Párnám fejem alá hajtom
keresve eltűnt illatod
Ahogy érzelmek nélkül robog
a távolból zakatoló szív
behúnyt szemmel rólad álmodom
a vihar egyre gyengül

keresve kesereg a vágy
felejtve mindent, mint a lassú kín
Álmot súgna illatosan
veled, nélküled
Lelkem frusztrált inasa itt marad
néma kárhozat csak a szerelem

Nem tudom. Nem tudom mi lelt. A sors jelzett. Észre vettem. De valahogy nehéz a változás. Mintha mi sem történt volna. Pedig nem vagyok már a régi. Pedig ez már nem az az ember. De próbálok mosolyogni. Nehéz. Várom a válaszokat. Várom a változást. A válasz maga az élet? A tisztelet valami felé? Mozdulatlan vagyok, mert hiányzik valami. Az erő. A szó. Gyenge lettem, sebezhető. Az erőm a belsőm. Próbálok kemény maradni. Próbálok felejteni. Vagyok. Élek. De szeretnék boldog lenni. Élni.

Vasárnap éjszaka

Meddig járjuk?
Érzed a ritmust?
Az utolsó éjszakánk
Az idő túl gyorsan fut
Mondom, maradj itt,
Meddig járjuk e buta táncot?

a hajnal, ahogy hamarosan hasad
és utálom a búcsúkat

Az olyan, mikor a bánat pihen és izgulni kezd

A vasárnap az égen ajtókat nyit ki
ahogy a fátylat fellebbenti a szél
a vasárnap és én felhőket fehérítünk

De ez gyors, hogy felejtés legyen
Érzed a ritmust? Érezni akarod?
Hagyjuk abba. Felejts el.
Nem, amíg élek.

Örökös vasárnapban voltunk csak
egyedül álltunk egymásért
Nem értettük
Meddig járjuk?
Cserbenhagy a perc
Megcsúszik a mozdulat

Elégett a vágy, ahogy lassan szakad
Unom, hogy köszönni kell

Az olyan, mintha még látnálak

A vasárnap éjszaka derült
Ahogy fény szökik az ablakon
És nevet adtál a csillagoknak

A testedtől sosem szabadulok
Érzed? Érzed?
Bárhonnan is lettünk
Levetek mindent, hisz ott élek benned
ha csengetsz nálam
egy felhő nyit ajtót neked

érzések

Mi madarak vagyunk. Magasan repülünk.
Néha csak ennyi, behunyt szemmel zuhanás.
Mikor szemeimbe nézel.
A világ jobb hellyé válik. A belső igéz.
Álmom olykor merész.
Angyal vagyok. Hófehérben. Hideg pillantásban.
Légüres tér. Egész. Egy más világ kapuja. Rozsdás kilincs.
Lassan, gyanakodva figyelve, ahogy változik.
Ahogy visszafordulok. Mozdulatlan. Monoton csend.
Dolgom van. Dolgom az élet.
Az ördög könnyét szorítom.
Már világosodik. És a zaj is. Természetes együttható.
Akarom, hogy láss, akarom, hogy nézz.

Ki simogat, érzem tenyered,
Ki az,mint álmos ajak csókkal lenni,
Nem felejti el nevemet,
Amivel kezdődik, azt szeretem
Az ibolya virágai nem alszanak
...Megcsókolja őt, elaltat engem
Nem töri el a jeget, mert nincs víz
Nem tesz sót a sebemre, mert könnyek nincsenek
Ki táncolja a keringőt,
Kettőnk közül, csak az egyik
A tavasz virága, elaltatott engem.
Ébressz fel. Pillantásod engem idéz.
Érezni vágyom.

February song-Hangokba zárva

Távolból egy hegedű szól. Álmodom. Talán alszom is, talán ébren figyelek. Szemem a távolban kíséri a hangokat. Ujjal mutogat. A kép távoli, benne alakok, mozognak, lassan, megfontoltan. Furcsa festmény, furcsa, hogy látom. Egy hosszabb sipoló hang szakítja meg az idillinek sem tűnő képet. Fekszem tudattalanul, lepedőm gyűrött és vér folt díszeleg rajta. Agyam néma lebegésben, integetnék, de nem mozdulok. Számolnám a napokat. A hegedű egyre hangosabb. Az ápoló kellemes hangja szakítja félbe:-Minden rendben? Persze, hogy rendben, itt vagyok, de hányadika van? És mi ez a sok zsinór rajtam? Fáradt vagyok beszélni, fáradt vagyok gondolkodni. Keresném tovább a hegedű szólót, de egyre halkabb. Eltűnik, ahogy jött, az agyamból. Hasít a kísértés, itt nincs minden rendben, de vigasztalnak, a nehezén túl vagyok. Valentin nap van. Nem ünneplem, nincs mit ünnepelni. Két ápoló, két másik beteg és én. Romantikus zajok az intenzív osztály csendjében. 11 nap. Valahogy kimaradt. Keresem, kérdezem, hátha van értelme. Nem kell emlékezni mindenre. Barátok érdeklődnek. Azt sem tudom, mi van, miért van. Akasztják a hóhért? De mi történt itt és mit keresek?
Az életem.
Hetek teltek el azóta. Szembesültem, tudatosultam, hogy az élet nem játék, pedig végződhet halállal is. Amikor beköszöntem, hogy újra itt, még nem fogtam fel, hogy min mentem keresztül és mit éreztek azok, akik tehetetlenül izgultak és némán, láthatatlanul fogták a kezem és talán nem éreztem, de húztak vissza. Mert az út két irányú volt. Bajban ismerszik meg a barát. És megköszönni sem könnyű, mert az élet folytatódik, mintha mise történt volna. Pedig történt.
Talán a sors, talán más felülről jövő erő, talán minden magyarázat nélkül, talán az imák, talán a csend, a hegedű, talán mindenki, talán én is azt akartam. Nem a 11 napot kutatni, nem álmodni, nem okokat keresni, csak köszönni és élni tovább. Újra lélegezni, újra járni, újra gondolni. A mécses is eltörik egyszer, amikor szembesültem, hogy újra itt lehetek, köztük. Erős a lélek, gyorsan küzd, mert a tavasz szavánál nincs szebb. Élek. Ez eddig egy egyszerű szó volt, mára kicsit megváltozott. Talán sosem lehet barátkozni a halállal, nem fogadhatjuk el, hogy az élet ennyi, itt és így nem lehet befejezni. Nekem dolgom van e világban, engem vártak és várnak. Köszönöm, hogy itt lehetek.