Papa.

Egy régen várt álom, mint ébredés, amikor felkél a nap. A hópelyhek
egymást követve alkották az érzést, mint szívverés, amikor
összehúzódik és elernyed. Bennem is szárnyalt. Lebegett. Épült
szívemen a hóember. Ablakomon kitekintve, vártam a karácsonyfás
embert. Zöld pulcsijában az ablakban csengetve állt, és lepel takarta
arcát. Tudtuk, a karácsony miatta is szép, a várakozás önfeledt
mámorának valami kielégülése volt, mikor megjelent. Gyerekek voltunk,
más volt várni akkor és más most. Már tudom, a karácsonyfás ember
csak belül létezik, a felszabadult öröm, a szabadság és talán mindig
valami új születése. Akkor tudtam nem álmodom. Most már sejtem, a
karácsony valahol vágy. Szentimentális arc a közöny felé, akarás az
unalmas hétköznapok ellen. És talán az együttlét álmának teljesülése,
mikor a hóember és a karácsonyfás ember találkozik, odakinn. Az
ablakpárkány pedig havas. Belül mindenki hóember, érzésre olvad. A
forróság a diós kalács íze, ami számba mar. A zöld pulcsi pedig évek óta
ott lóg a fogason. A karácsonyfás ember elfoglalta helyét a
karosszéken, mert az álma is teljesült. Haza hozta a zöldet, fehéret,
hazatért megpihenni. Szíve legmélye történelem, az egykor, a múlt, de
a szoba zaja a jelen és jövő keveredve. Gyertyafényben, a szaloncukor
sustorgó zörejében, amikor a sötét átvált világosba. A karácsonyfás
ember létezett. Nem hazug csábítás, hogy minden ünnep karácsony.
Hiányzik, bár az illúzió néha valóság, a szobában rátaláltam. A kis
harang. Megszólalt. Itt volt, itt van. Sosem ment el. Az ablakból ma is
figyelem, várom, hogy fényes csengettyűjét halljam, harsogva a
létezést, hogy megszületett…Egy menekült álom voltam, és talán
vagyok is. A hitet vissza kapni, mint idétlen időkerék, várni kell. Az
elmúlás, a forgás tönkre tesz. Visszaszállni a hópehellyel, elolvadni,
majd újra épülni, mint a hóember, aminek csak az orra és a két szén
szeme örök. A szemek, amik világot rajzolnak, tükröt adva a homálynak
és fénynek, a változásnak. Rég volt, tán igaz sem volt. Emlékezni és
együtt ülni a karácsonyfás emberrel, szótlanul, élet és érzés. Na ez az
ami karácsony.

Húz az iszony. Köt.
Testem sarabolja.
centinként araszolva, mint holdkóros állólámpa
Dicshimnuszt zengi, azt hiszi, a végzet
portékája
Gyertyalángos életkedv. Undor.Görcs.
Mégis születés.
Csak ezért szól, csak ezer remény
Húz, von, mint hótakaró
Húz, köt, mint hópihét az ablakhoz
Mint csókot a kedveshez
Ezernyi közöny, a létező születés
Talán békét hoz,
talán takarót, hogy a lélek ne fázzon
Mert gyertya lángja gondol rád,
Húz, hagy és békét ad a szeretet

Olyan az éjszaka, mint előhívatlan fénykép
 egy negatív, amikor megérintettem a lelked E
Emlékszem, fáztam úszni, hajnali hideg csarnokban
hideg a lábad és hittem amit mondtál,
hogy líra lesz, akkor két csók közt, bennünk élt az ige
előtörni vágyó fájó akarat, mint vad öklendezés a 3. pálinka után
Az éjszaka, csivitelő madár szárnyak prézlivel rántva
és érzem csak hajnali merevség ágyam
árnyékod a lámpa fénye behúzta takaróm alá
a hold odafent kajánul röhögött véres volt, édes, keserű
Harsog a fülemben. Nem bírom látni a szexus táncát
 Készül lassan a mozdulat, egymás szemében a könnycsepp
tart, amíg tart, míg testünk hull szét
az elenyészet nem tart emléket
 Nem értem. A szépség hal meg picit.
Talpunk alatt a szerelem.
Bámulnám keretbe foglalt képét. Megértem.
Két ember a jövőben. Elnyúlik lassan. Tart, amíg tart.