Dsida Jenő: Vallomás

Vallomás



Élek, mint szigeten.
Mindennap térdre kell
hullanom. Kivüled
semmi sem érdekel.
Kihülhet már a nap,
lehullhat már a hold,
e zengő túlvilág
magába szív, felold.
Édes illatai,
különös fényei
vannak. És szigorú
boldog törvényei.
Mit máshol ketyegő
kis óra méreget,
itt melled dobaja
méri az éveket
s ha szólasz, mindegyik
puhán, révedezőn
ejtett igéd ezüst
virág lesz kék mezőn
és sóhajod a szél,
mely fürtjeimbe kap
és arcod itt a hold
és arcod itt a nap.

Talán a kék

A szakadó eső halántékomra fagyott,
a mosoly mi igaznak hatott
Jégverem járta útját

Talán a direktnek hitt valóság,
talán a földöntúli boldogság,
talán, ha nem játszik a közöny

Hagyom, hogy hódoljon a szerencse,
mert fázott belsőm kiszakadni készül.
Az ég odafönn, csak kékül

Talán számolom a percet,
talán számolom a tercet
talán mert számolnom kellett

A cseppek kószálnak idelenn,
fénylik a kockakő és csúszik
Ahogy belsőd felfelé hanyatlik

Talán szomjad oltod, ha éhezel,
talán nem baj, ha vétkezel,
talán majd egyszer valaki megmagyarázza

Kongó ereszcsatorna ejt rabul,
tárva-nyitva ablakunk
Édesen szippantja az égi lé

Talán, ha hagyom, hogy szeress
talán engedem, hogy megvess
talán az élet nem ilyen egyszerű

Dehogy kell ezer csillag fejem fölé,
hogy eltakarja arcomat!
Hadd áztassa szét a könny!

Talán mert szólnom kéne,
talán mert itt a világ vége,
talán mert minden jel árulkodó

Ahogy állok magamban a peronon
és mozdony húz erős füsttel
Harcolnom kéne, de kivel

Talán, ha a szánalom együgyü szándék
talán, ha az érv egy kiboltosult sérv
talán, ha lekésem a csatlakozást

A fotel ölel, magába szív
a pad kín és kemény odakinn,
beázott zoknim csúszik a cipőben

Talán, ha a magány nem adja fel,
talán ennyi, el a kezekkel
talán mert megértettem, miért szeretem Vivaldit

Kontár külsőd igézett ama szentséggel
rávitt minden civilizált génnel
kezed nyomát érzem testemen

Talán, ha hallgat rám a féltékenység
talán, ha nem lépek pocsolyába,
talán csak egyetlen szó, a végre valahára

a hamuszürke zaj, és a hulló pernye
ez is ősz, a civilizált évszak
ahol a te meg én jajgatnak

Talán ha hű lesz a tegnap a holnaphoz,
talán, ha sáros cipőm levetem,
talán ha tényleg nem kell virágot locsolni

Az ima, mit áztat belőlem a rím
a líra elfelejtett mozdulatai
Zenélő gyalogátkelőn váltja szinét a nász

Talán, ha a nap kisüt
Talán, ha látom Mussolinit
talán, ha az igazság is odaát

Talán a születés nem is gyász
talán mert minden fekete fehér
talán, mert hittem tényleg ennyit ér

Ölelő békjód fröcskölte rám a bajt
hajtogatott síkját a tényeknek
Fáradt olaj a véredényeimben kering

Talán egyszer arcomról elmúlik a pír
talán szemem is fest a kékkel
talán minden boldogabb egy vonatkerékkel

Érints meg

Lement a nap, ahogy mindig szokott
Felszökött a hold,
Nem köszönt.
Minden marad. Az éjszaka csendben lohol.
Befejezi, amit elkezdett.
Halld a szavam. Csak nézlek. Közben beszélek.
Hallgatom, ahogy némán ölel a szó.
Fent lakunk, csillagok közt
fentről minden más,
a város átöltözötött, új ruháját veszi fel.
Érints meg újra.
Érints lassan.
A féktelen időt megfordítanám.
Hogy a nap mindig ragyogjon szemed kékjével
Visszatartanám.
Hogy a virág ne nyíljon ki,
szép legyen az ébredés.
Érints meg és kívánj jó éjszakát.
Érints meg.
Hagyd, hogy az álom lassan ébredjen csak fel.
Valamit úgy mondanék.
Súgnék halkan. Bennem élsz.
Mint a hold, ahogy beszél a csillagokhoz.
...

Láz

Fényem fent sárgul, vörösödik,
ahogy vadul a balga elenyészet jajgat
Belül tombol
Ahogy kegyes földi lét
Bontja rojtját minduntalan
Szél súgja, csend harsogja
Testem lázban ég,
Felgyulladó elemi erő
Ösztön, kies vágy, ahogy elindul
önsanyargató eszméje
Mint vicsorgó harag
A szánalom kelti életre
Felolvas, mar belül, lánggal ég
Szavak tűnnek el, sorok
Visszagondol
Porból lettem, minden hamu
A párkányról lehull egy levél
Megsebzett vágyairól beszél
Láz. Máz. Ég. Még. Forró jég.
Olvad belül, kies romjai.
Lángol a líra
A jelen, a jövő, az idő
Földbe gyökerez
Fojt a füst. Szomjazom
Minden távoli.
Ezer lánggal ég és belsőm megnyilni készül
Mint bimbózó hófehér tulipán
Arcán mosoly ül
Az én ablakomban
Csillapodj ösztön. Mutasd a múló időt
De kegyetlen játék ez.
tér és idő, ahogy eltűnik
Ahogy elég minden szó
Földbe gyökerez és
Csak a hóra vágyom.