tudom

untam az évszakot
vártam, hogy égjen minden
lángot akartam oltani
menekültem
az árnyékot kerestem
nap és hold kisérték utam
levelek, ágak törtek lábam alatt
vad szivek zúgólodtak
tudom, te is elmész
tudom ez is olyan
mint folyó kiöntése medréből
értelmetlen
ahogy az álom fejezi be történetét
felébredek
szaladok, torkomon ragad a szó
szaladok, kihült takaróm a szárnyam
angyalként szállok
szemem sarkából figyelem
lelkem fehéredő fájdalmát
ahogy az egész kezdődött
kávét kortyolva mélyen szemedbe bámulva
mélyen hittem
a szívvel együtt száll minden
és mit együtt szállunk vele
nyitva hagytad az ajtót
a szavakat kerestem
ahogy az egész vége lett
a zongora sikított
a hegedű kornyikált
lelkem pedig nem bírt a széllel
egy elfelejtett képed felakasztom a falra
gyertyát gyújtok
és csendben a küszöbre ülök
lábnyomod várom

Álom

Mi ez a hang? Mi ez? És mi vereség:
Hatásszünet. Utolsó esély.
Válaszúton a rádió, a hangod így forog
Mint fehér csoki, de nem szeretem, csodálom
Más világ dallamát hallom.
Tiltott gyümölcsből harapok. Lángot akarok.
Ölelni, oltani.
Tüzet. Mindent. Egy vad románcért.
Harcba indult férfi.
A tangóért, a lángoló ajakért,
az izzadó falért.
Ahogy hinni sem merek. S a vágy, ahogy belefúródik
a vágy, ahogy kérkedik, ahogy álomba csal
Ismerős pillantás.
mert vártam, hogy küldje hozzám
És várom, hogy szemembe nézzen
Ahogy szeretném.
Úgy vágynék végre. Felébredni sem merek.
Nem akarok. Szólj, szólj tovább. Zengd a dalt.
Itt vagy? Vágynék röpülni, önmagamon túl
Hogy örömittas mosolyod végre láthassam
visszakergesse hitem
A más volt, mást élt, másképp éreztem
nem volt, nem létezett
Akartam, hogy ilyen legyen,
hogy minden hajnal mást üzen,
akartam, hogy ne emésszen. De megkopva lassan,
göröngyökön át, botladozva.
Akarom. A vallomás közben halványul.
De szeretnék igen. Hogy én legyek a fény,
s te az árnyék. S testet öltő látkép.
És csak bámulom a fogyó holdat.
Vele a hulló csillagokat. Csendben számolom.
és mindannyiszor álmodom...

A szív jég, csak jég. Amikor a hüvős pillantás olvad. Belül a vad forróság, a düh, a szerelem, indulat-bódulat. Őszinte pillantás. A hideg tekintet mögött hamiskás mosoly. Úgyse ismersz. Mennyire igaz. Mint kulcslyukon kitekintő zárkozott kisvilág.
Az idő megrészegít. Probálom magam előtt tekerni, látni a filmet. A múlt árnyéka fölém hajol. Látom a gyerekkor suta emlékeit, hallom a zongorát, ahogy beszélnek hozzám. És elmúlt. Mint szárba szökkenő tulipán, először bimbót hajt, kinyílik. Mintha sosem hervadna el. Mindig kihajt. Mindig él. Mint a szerelem. Mindent megváltoztat. Mert mindenkinek szerelmesnek kell lenni,

Az elmúlt idő

Nehezen adom meg magam
Az elmúlt idő fancsali mosolyának
Fogát csikorgatva, ajkát tépve harcol
Harapva kért emlékek
Fénylő kék szemén esőcsepp
Lezárt lakatján csillogó rozsda
Kinyitni. Bezárni.
Mint a szív kapuja.
Vágyom rá, de messzi ér.
Éreznem kell, éreznem, hogy lassan múljon el
Nagyon lassan.
Nehezen adom szavát az emléknek
Mint vágy, ami születőben
De ódákat zeng, mert hasad a pillanat
Igen a vágy erősebb, mint amit a szív dobban
de gyengébb a léleknél, hogy elmondja
Földharcban tévedni és levegőbe csapni
Éreznem kell, éreznem, hogy múljon el.
Lassan, lassan.

ahogy kéklőn feslett
odafenn az ég
ahogy ittam szavát
ahogy tudtam, nincs máshová
az utolsó szó elért
talán csak ennyi

ahogy rám várt
odafenn, a hegyen
ahogy gondoltam rá
ahogy tudtam, ez nem végtelen
az utolsó csók is emlék

ennyi? könnyű szenvedés
a szív nyugodni tér
drága a felejtés
keserves kínjával a léleknek
lázadva ellene

szerettem, szeretve
áltatva, hitetve
mint a megsárgult őszi levél
letaposva
hó alatt zizegve