Távolból egy hegedű szól. Álmodom. Talán alszom is, talán ébren figyelek. Szemem a távolban kíséri a hangokat. Ujjal mutogat. A kép távoli, benne alakok, mozognak, lassan, megfontoltan. Furcsa festmény, furcsa, hogy látom. Egy hosszabb sipoló hang szakítja meg az idillinek sem tűnő képet. Fekszem tudattalanul, lepedőm gyűrött és vér folt díszeleg rajta. Agyam néma lebegésben, integetnék, de nem mozdulok. Számolnám a napokat. A hegedű egyre hangosabb. Az ápoló kellemes hangja szakítja félbe:-Minden rendben? Persze, hogy rendben, itt vagyok, de hányadika van? És mi ez a sok zsinór rajtam? Fáradt vagyok beszélni, fáradt vagyok gondolkodni. Keresném tovább a hegedű szólót, de egyre halkabb. Eltűnik, ahogy jött, az agyamból. Hasít a kísértés, itt nincs minden rendben, de vigasztalnak, a nehezén túl vagyok. Valentin nap van. Nem ünneplem, nincs mit ünnepelni. Két ápoló, két másik beteg és én. Romantikus zajok az intenzív osztály csendjében. 11 nap. Valahogy kimaradt. Keresem, kérdezem, hátha van értelme. Nem kell emlékezni mindenre. Barátok érdeklődnek. Azt sem tudom, mi van, miért van. Akasztják a hóhért? De mi történt itt és mit keresek?
Az életem.
Hetek teltek el azóta. Szembesültem, tudatosultam, hogy az élet nem játék, pedig végződhet halállal is. Amikor beköszöntem, hogy újra itt, még nem fogtam fel, hogy min mentem keresztül és mit éreztek azok, akik tehetetlenül izgultak és némán, láthatatlanul fogták a kezem és talán nem éreztem, de húztak vissza. Mert az út két irányú volt. Bajban ismerszik meg a barát. És megköszönni sem könnyű, mert az élet folytatódik, mintha mise történt volna. Pedig történt.
Talán a sors, talán más felülről jövő erő, talán minden magyarázat nélkül, talán az imák, talán a csend, a hegedű, talán mindenki, talán én is azt akartam. Nem a 11 napot kutatni, nem álmodni, nem okokat keresni, csak köszönni és élni tovább. Újra lélegezni, újra járni, újra gondolni. A mécses is eltörik egyszer, amikor szembesültem, hogy újra itt lehetek, köztük. Erős a lélek, gyorsan küzd, mert a tavasz szavánál nincs szebb. Élek. Ez eddig egy egyszerű szó volt, mára kicsit megváltozott. Talán sosem lehet barátkozni a halállal, nem fogadhatjuk el, hogy az élet ennyi, itt és így nem lehet befejezni. Nekem dolgom van e világban, engem vártak és várnak. Köszönöm, hogy itt lehetek.
2011. április 5., kedd
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
