..

Kedves olvasó! Békés, boldog és szeretetben gazdag karácsonyt kívánok! Kicsit pihenj meg és gondolj azokra, akik nem tudnak ünnepelni. Adni és kapni egyaránt jó. Kívánom mindkettőt.
Ha van időd, olvass, remélem itt mindig lesz rá lehetőséged.
attila

Hét per 3/ Fertőzés

A sejtszerű képződmények herkulesi küzdelemben próbáltak utat törni maguknak, hogy elérjék a hőn áhitott célt. Egymás épségét sem kímélve az egyik belefúrva magát az érfalba, úgy döntött ő lesz a győztes. Láss csodát, mintha a mennyben érezte volna magát. A vér számára olyan volt, mint az élet megfejthetetlen állomása. Tudta, hogy neki itt dolga van, nem egyszerűen csak a véráramban közlekedni, hanem osztódni, sokasodni és végcélként megbetegiteni áldozatát. De most úgy érezte mintha nem történne semmi. Közömbösséget érzett. Mintha valami történne, de mégsem vele. Furcsa volt. Tudta, hogy jó helyen jár és mi a feladata, de nem érzett késztetést arra, hogy megtegye. Gyáva vírus lennék?- kérdezte önmagától. Hogy lehet az, hogy nem érzem jól magam, itthon vagyok egy kellemes vénában, vérszívó vagyok, szaporitom a virusokat és tessék nem érzem úgy, hogy nekem itt tenni kéne valamit. Ismeretlen lényünk keringett egyideig a véráramban, pihent, körülnézett. Látott csodákat, érzett dolgokat. Harcolt keményen. A gazda küzdött ellene. De egyik sem nyert. Valahogy mintha hideg háborút vívott volna céltalanul. -De én ezt ne élvezem. Betegíteni akarok, fertőzni és azt akarom látni, ahogy szenved a másik. A gazda pedig küzdött. Gyógyszerrel, teával és erős immunrendszerrel. sorozatosan katonákat küldött lényünk ellen, aki kezdte úgy érezni, hogy vesztesként fog kijönni a harcból. De mi van azzal, aki nem szeret veszíteni. Úgy döntött mindent bevet, most már sikert akar és azt, hogy teljesen legyengüljön a szervezet. De nem bírt a békével, nem bírt a nyugalommal, mert ő harcolni akart, a gazda nem. A gazda úgy döntött, nem küzd egy felesleges élősködő ellen. Mindeközben lényünk is feladta és az emésztrő rendszert megjárva úgy döntött, neki kint jobb, majd keres mást, inkább nem veszít, keres olyat, akit meg lehet fertőzni. A gazda pedig berakta kedvenc zenéjét és úgy döntött, a lélek békéje fontosabb, minthogy harcoljon. A vírus pedig már nagyon messze járt...és ki tudja, hogy milyen gazdát keres megint, meggyötörten, harcosan, mert győzni valakinek kell..

Hét per 2/ A lét általános

Az óra mutatója rendeben illeszkedik lapjához és megfelelő, megfejthetetlen sebességgel halad előre. Másodperc, perc és óra. Az idő intrvallumában. A történések is így zajlanak. Könnyelműen ragaszkodnak a részletekhez. Csodálattal vágyakoznak olykor a véletlenhez, máskor pedig egyszerűen a tömör lényeghez. Mert így kell történnie. A lét. Az élet maga mérhető az idő sebességével, de az évek száma már meghatározhatatlan, ha tervezni, vagy egyszerűen számolni szeretnénk. Elviselhető a nyugalom, mert mindig az a lényeg, hogy ne járjon le az óra, olykor fel kell húzni, más sebességbe kapcsolni, kapcsolódni. Láthatatlan rend uralkodik. Mondhatnám azt is, hogy ez tervezett és végrehajtott dolog, de talán ezzel az egyszerűséggel nem érdemes ledegradálni. De működik és valóságos. Biológiailag és társadalmilag egyaránt megfogható. Az élet lehet idegen, de megszemélyesített változatban már nem az. Hogy a sors kinek mit kíván, azt valószínűleg senki nem tudja, hiszen ha meg lehetne fejteni, hogy én meddig élek, az olyan lenne, mintha előre megírnám egy könyv befejezését. Pedig volt már olyan, amikor tudtam, milyen a vég, csak a kezdet hiányzott. Valójában a kezemben volt, csak a mélyről kellett előkotorásznom. Csakis a véletlent foghatjuk fel üzenetként. Ami szükségszerûen történik, ami várható, ami naponta ismétlõdik, az néma. Csak a véletlen szól hozzánk. Úgy, hogy valójában nincs véletlen. Az elmúlt időszak sok mindenre rámutatott. Az élet célja megfeljthető. Volt olyan, amikor feltettem a kérdést- Van-e értelme. Persze, hogy van, hiszen a válasz csak én lehetek. Az elvetett mag, a földből kibuggyanó szár, a rügy és az abból lassan keletkező gyümölcs, az én gyümölcsöm. Édes? Savanyú? Ez nem mindig érdekes...mert van méz s cukor. Én vagyok. Te vagy. Lehet, hogy ez tényleg csak véletlen...

Hét per 1/ Az idő

Hajnal tájt munkába menet mintha álmodnék, néha meg-meg állok. Egy-egy állomás, zuhanórepülés, üres utcák és utazom. Várom a gondolatot. És agysejtjeim fáradtan veszik tudomásul, megint esik. Csak néznek farkasszemet velem. Esőcseppek. Feledést akarok. A homály vad tengerét. Ott állni a parton és nézni, hogy a távol mind emlék. Semmi sincs rendjén. Hazamenni, beleugrani a friss dunyhába, ölelni, szívni, mélyen tüdőbe. De komor a város és a csend. Valahol messze pedig felcsendül egy dal. Régen hallottam. Szerelmes. Az igazi egyszer jön. Aztán el is megy. Magával minden emléket. De nálad hagy minden álmot, benned hagy minden gondolatot. Benne élsz. Visszaszállok. Szárnyam még fehér. Nem tudom merre visz az út. Az óra ketyeg. Előre. Hallom. Förtlemes ilyen időben sétálni. Hallom belülről. Az emlékeim hajtanak. Közben valaki takarót rak mindenre. Nem látom, de érzem. Nem akarom a múltat. Felejteni akarok. Messzeséget. Karácsony közeleg. Valahogy mindig az marad meg, hogy egy zöldpulcsis angyal kopog az ablakon és itt van a karácsony. Talán még a csengő is valamelyik fiók mélyén lapul. Hallom. Most is hallom. És látom, ahogy nyílik az ablak, és a sok ajándék ott hever. Nem tudom, akarom-e. Minden végtelennek tűnik. Lassan beérek. A nap ilyenkor nem akar kisütni.
Az óra valamikor el kezdett ketyegni. És valaki hordta ezt az órát. Lehet, hogy álmodom és lehet, hogy akarom. De nem tudom mi történt. Lehet, hogy kicsit fáj. Lehet, hogy nincs is rá szükségem, hiszen csak arról kell tudni, ami fontos. Lassan kezdem érteni. Nem gyötörnek emékek. De felejteni kell. Raktározni. A cipőm megint vizes. Önmagamat nem felejthetem. AZ élet már csak ilyen.

Én is

Keményre fagyott máskor oly lágy tenyerem
A hideg jut eszembe, meg az agyamba ötlő rím
Elfut, hagyja, hogy kergessem
Megfáradt kezem vonása papírra vesse
A szó, illat, mintha dicső rabszolgája volnék
Nem tudok semmit írni,
a könnyem csorog ujjaimon

Oly furcsa a lét, komoran áll önmagával szemben
És még a szavakat sem találom
csak dadogom, néha hadarom,
Gyengéden rakom össze, de bágyadt a csend
és kell még valami, hogy édesebb legyen
Aztán testem is szól- Ne hagyd magad!
Mit mondhatnék, kiszáradt szám
a szavakat harapja

Fordítva élek, mint ahogy azt szokták
Az elmúlás is eszembe jut, milyen a mögöttem
maradó szó
A megmaradt líra sem lesz már itt
Egy új virág hajt gyökeret és táplál
Újból íródik minden, új eszme fog futni
Azt is meg kell tanulni
mint a létezést, idelenn

Fázom. És lassan sötétedik is, az emberek
arccul csapják önmaguk árnyékát
Látni vélem, hogy árnyékom gyorsabb
Mint ahogy beszélek
Sarkon fordul, papírra vetül, hogy olvasd
legalább pár percig
Lásd végre, hogy én is itt vagyok

ha valaki...

Ha valaki ajtóm előtt állna
És halkan szólna
Odalopóznék és súgnám
Ajtóm nyitva áll
És megkérdezné, hogy fáj-e
Igen, fáj, hogy hideg szél csap arcomba
Idebenn
Kávéval kínálnám
És azt hinném, itt marad mindörökre
De sálát odaadná, hogy szavam ne fázzon
Cukor nélkül kortyolva
Hallgatom, ahogy csend magára talál
Ahogy lelkem felolvad
És tűnődik
Magát keresi.
Csak ülsz, és némán várod
És szíved egyre hangosabb
Hallhatom

Ha valaki egyszer azt mondja
És értve minden szavát
Elhinném, és komolyan gondolnám
Gyere, mert a szív nem eladó
És megkérdezné, milyen érzés
Igen, az érzés olyan, mint túrógombóc
Édes és kérek még egyet
Azt hinném, mindörökkön örökké
De még több cukrot szór
Hallom, ahogy foga alatt sikít
Ahogy a lélek szól
Kiadva
És tűnődik
Téged keres
Csak ülök, és várom
Nem szól, csak az ajtó záródik
A csendet hallgatom

Nálam járt

A fájdalom sápadt arccal rám kacsint
Kaján vigyor ez
Azt jelenti, az élet ilyen
Senki nem kérdezte akarom-e
Itt elvesz, ott odarak
Visszaszólok, de csak tiszteletből
Miért vannak kérdéseim
Nem akarok válaszolni
Egy igent vártam mindig
Talán vállveregetést
Megint hozzám beszél, néha már unom
Sületlen, de nekem szól
De tudom megint itt hagy
Ahogy mindig szokott
Szót vártam
Nem akarom, hogy eltakarja a napot
És mikor mondja meg
Énekeld, mert ez a te dalod
De nem tudja, nincs hangom
Igen? Nem?
Szállok, mint réti sas, aki nem akar leszállni
Pedig oly jó lenne megpihenni
Visszakacsintok rá
De válaszát már nem hallom
Megint mehetek utána
…

Kértem a holdat

Kértem a holdat, ne menj el
Amikor a levelek hullani kezdtek
Dalolj hangosan
Ahogy a levelek zizegnek
Maradj velem
Ne kísérj több hulló csillagot
Fogd a kezem
Hogy ne szakítsa szét az őszi szél…

Kértem a holdat, mondja el,
Mi bántja a szívedet
És a dal lassan érjen véget
Ahogy az álom beteljesül
Kértem, add nekem a könnyedet
Ne áztassa arcodat
Érints meg, lassan
Hogy soha ne múljon el…

Kértem a holdat, ragyogjon minden este
Akkor itt vagy velem…
Legyen halk a dal,
Ahogy fülemben cseng minden
Az ősz is siratja az elveszett hangokat
De a remény mindig megmarad
Mert kértem a holdat, hogy
Ne felejtsél és visszatérj.

Dsida Jenő: Vallomás

Vallomás



Élek, mint szigeten.
Mindennap térdre kell
hullanom. Kivüled
semmi sem érdekel.
Kihülhet már a nap,
lehullhat már a hold,
e zengő túlvilág
magába szív, felold.
Édes illatai,
különös fényei
vannak. És szigorú
boldog törvényei.
Mit máshol ketyegő
kis óra méreget,
itt melled dobaja
méri az éveket
s ha szólasz, mindegyik
puhán, révedezőn
ejtett igéd ezüst
virág lesz kék mezőn
és sóhajod a szél,
mely fürtjeimbe kap
és arcod itt a hold
és arcod itt a nap.

Talán a kék

A szakadó eső halántékomra fagyott,
a mosoly mi igaznak hatott
Jégverem járta útját

Talán a direktnek hitt valóság,
talán a földöntúli boldogság,
talán, ha nem játszik a közöny

Hagyom, hogy hódoljon a szerencse,
mert fázott belsőm kiszakadni készül.
Az ég odafönn, csak kékül

Talán számolom a percet,
talán számolom a tercet
talán mert számolnom kellett

A cseppek kószálnak idelenn,
fénylik a kockakő és csúszik
Ahogy belsőd felfelé hanyatlik

Talán szomjad oltod, ha éhezel,
talán nem baj, ha vétkezel,
talán majd egyszer valaki megmagyarázza

Kongó ereszcsatorna ejt rabul,
tárva-nyitva ablakunk
Édesen szippantja az égi lé

Talán, ha hagyom, hogy szeress
talán engedem, hogy megvess
talán az élet nem ilyen egyszerű

Dehogy kell ezer csillag fejem fölé,
hogy eltakarja arcomat!
Hadd áztassa szét a könny!

Talán mert szólnom kéne,
talán mert itt a világ vége,
talán mert minden jel árulkodó

Ahogy állok magamban a peronon
és mozdony húz erős füsttel
Harcolnom kéne, de kivel

Talán, ha a szánalom együgyü szándék
talán, ha az érv egy kiboltosult sérv
talán, ha lekésem a csatlakozást

A fotel ölel, magába szív
a pad kín és kemény odakinn,
beázott zoknim csúszik a cipőben

Talán, ha a magány nem adja fel,
talán ennyi, el a kezekkel
talán mert megértettem, miért szeretem Vivaldit

Kontár külsőd igézett ama szentséggel
rávitt minden civilizált génnel
kezed nyomát érzem testemen

Talán, ha hallgat rám a féltékenység
talán, ha nem lépek pocsolyába,
talán csak egyetlen szó, a végre valahára

a hamuszürke zaj, és a hulló pernye
ez is ősz, a civilizált évszak
ahol a te meg én jajgatnak

Talán ha hű lesz a tegnap a holnaphoz,
talán, ha sáros cipőm levetem,
talán ha tényleg nem kell virágot locsolni

Az ima, mit áztat belőlem a rím
a líra elfelejtett mozdulatai
Zenélő gyalogátkelőn váltja szinét a nász

Talán, ha a nap kisüt
Talán, ha látom Mussolinit
talán, ha az igazság is odaát

Talán a születés nem is gyász
talán mert minden fekete fehér
talán, mert hittem tényleg ennyit ér

Ölelő békjód fröcskölte rám a bajt
hajtogatott síkját a tényeknek
Fáradt olaj a véredényeimben kering

Talán egyszer arcomról elmúlik a pír
talán szemem is fest a kékkel
talán minden boldogabb egy vonatkerékkel

Érints meg

Lement a nap, ahogy mindig szokott
Felszökött a hold,
Nem köszönt.
Minden marad. Az éjszaka csendben lohol.
Befejezi, amit elkezdett.
Halld a szavam. Csak nézlek. Közben beszélek.
Hallgatom, ahogy némán ölel a szó.
Fent lakunk, csillagok közt
fentről minden más,
a város átöltözötött, új ruháját veszi fel.
Érints meg újra.
Érints lassan.
A féktelen időt megfordítanám.
Hogy a nap mindig ragyogjon szemed kékjével
Visszatartanám.
Hogy a virág ne nyíljon ki,
szép legyen az ébredés.
Érints meg és kívánj jó éjszakát.
Érints meg.
Hagyd, hogy az álom lassan ébredjen csak fel.
Valamit úgy mondanék.
Súgnék halkan. Bennem élsz.
Mint a hold, ahogy beszél a csillagokhoz.
...

Láz

Fényem fent sárgul, vörösödik,
ahogy vadul a balga elenyészet jajgat
Belül tombol
Ahogy kegyes földi lét
Bontja rojtját minduntalan
Szél súgja, csend harsogja
Testem lázban ég,
Felgyulladó elemi erő
Ösztön, kies vágy, ahogy elindul
önsanyargató eszméje
Mint vicsorgó harag
A szánalom kelti életre
Felolvas, mar belül, lánggal ég
Szavak tűnnek el, sorok
Visszagondol
Porból lettem, minden hamu
A párkányról lehull egy levél
Megsebzett vágyairól beszél
Láz. Máz. Ég. Még. Forró jég.
Olvad belül, kies romjai.
Lángol a líra
A jelen, a jövő, az idő
Földbe gyökerez
Fojt a füst. Szomjazom
Minden távoli.
Ezer lánggal ég és belsőm megnyilni készül
Mint bimbózó hófehér tulipán
Arcán mosoly ül
Az én ablakomban
Csillapodj ösztön. Mutasd a múló időt
De kegyetlen játék ez.
tér és idő, ahogy eltűnik
Ahogy elég minden szó
Földbe gyökerez és
Csak a hóra vágyom.

Kétszoba

Az otthon érzése, mely most is fáj
Csak egyszer így gondolj vissza rám
Két szoba közt a csend
Gyászvirágot hajt
Bolond a nyár
Nap sóhajától égett szívem

Valahogy már gyűlöletből szeretek
Ha nincs más
Hamis másodpercmutató
Két szoba közt a csend
Falakat járja át a szél
Szemben két szobában
Együtt nyugszik a nap és kél a hold

Szeretni fáj, húsba marva, tépve szét
És ezer titok lappang fényében
Szobák falát járja át a csend
Lassú tánclépések
Színpad, ahol álmodni tér a lét,
Kettőnk léte maga a tér

A csókot érzem, keserű
Már nem a régi vágy jár
A vágy, a láz, a szerelem
Nincs semmi, csak a kék ég
Mikor kezed simít vállamon
Felébredek

Gyűlölnöm kéne rég
Lassan mozdul a létezés
Fenn, ott, száll és elmereng
Akarva, mert felél a félelem

Szemben két szobában
A csend…
A könny ízét érzem,
Mint annyi együtt töltött kísértés
Vihart jelző fehér vitorlák
Minek árbocát törte a szél

Szemben két szobában
Itt vihar készül, ott harcba száll
Vagyunk
Ösztön és varázs
Akarva a szerelmet, halkan szól
Hadaró
Egy néma érintés
Lassú vezeklés
A létezés

valahol

Valahol

Valahol odafenn
Valahol a szivárvány felett,
Az ég felé vezető úton
Repülünk.
Lenn a föld, fenn a kék.
Tudom mi bántja a szíved,
Add nekem a lelked.
Az álom lassan véget ér.
Madarak repülnek a kék ég alatt
Miért most? Miért akkor?
Az ég, jég, a szivárvány felett.
Az álom nemcsak remény.
Amikor együtt ott jártunk
A képzelet hajnalán
Halkan zongora morajlik
Repülünk
Furcsa, érthetetlen, ami vágy, ami él
Létezik
Valahol túl a szivárványon
Látom, bőgő óriások, csecsemők
Látom, felnőnek
Tanulják, hogy mi a csodálat
Hegedű a nyitányon
A születés út a halálba
Megvetem ágyam, bárányfelhő párnám csücske
Mikor felébredek, a felhők már mögöttem
Elolvad minden
Mikor az álmok élnek
Fákat látok, nyírfákat, rózsákat, nyíló rózsákat
Kialszik lassan a láng
Létezett
Felszabadul, mint száraz martini jéggel
És az álom, hogy még egyszer
Szót halljak, hangod fényesen
Még egyszer

Mocskos

Egy csonka melódiát játszik a rádió
Kinn a szakadó eső vokálozik
A szomszéd éppen töri a szoba falát
hétköznapi atmoszféra, ami éppen tombol

Csörömpölő edények sustorgó zaja
Kócos cirmos oson az ablak alatt
Kóbor vízesés, amit a csatorna produkál
hétköznapi kórustalálkozó, amely tobolni kezd

Odakünn a város zajos, a villamos is csenget
dudáló, egymás haját tépő fazonok
a zebra megint nem elég csíkos
vérfolt a járdán, üvölt a tömeg
Hisztéria
Szirénázó mentő és a téma az utcán hever
Hétköznapi valóság, mely tombol

Fanyalgó, lefelé tekintő arcok, ütköző testek
Az utcán sétálni szeretek
De a tekintet lehangol
Sötétből hirtelen világos:
-Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak
Csak egy zúgás és a kemény huzat
Mint ordító hurrikán
-Hé maga, és jegye van?
Hétköznapi meteorológia, mely csak jósol

Két kezem az ég felé emelem
Francba, megint szakad.
Pocsolyába lépett autó fröcsköli mívoltom
Hangosan csacsog a rádiós, károg rendesen
-Mondjon le! A kislányban van minden, az ország és te is.
A hírek élén semmi jó, de vág rendesen
Megint a szürkeség.
Egy kutya piszkít a világra. Teszi ezt higgadtan. Elkaparja a múltat.
Lépek tovább, mormolom imám
Hétköznapi gyónás, tomboló bűnök

Filmet forgatok, hogy a valóság az valóság legyen
Nincsenek reklámok, csak lánctalpas, ami házat bont
Óriási zaj, csak zaj és zaj
Megint kérnek tőlem, megint nem adok, megint szidnak, de nagyon
Az élet zivataros hétköznapjai
Rám kacsint egy helyes szőke
Mögém néz
Leroskadok egy padra, megint félre löknek
szemem behúnynám, de minek
Látok ismét, nézek balra el, diák rakódak, a muzsika él
A király él.
A film lassan készen
Tekerem, tekerem. Az állomás kereső hirtelen megakad
Szombat van és restellem. Álmodj te is tovább.
Nem kelek fel.

Töredék

Fejemben utolsó mondat kavarog,
Gyűlölni mindörökre
Ordító szélben keresni a múlandót
Fagyott levegőd szívni, hol a gondolat tépelődik
Szenvedni szépséges közönnyel,
Álmodni türelmes hittel
De siralmas és butító a szavak rendezése a lírában
Zsúfolva önmagam a civilizált pusztában
Visszavonulok, megadom magam
A sors kézbe vesz
Zászlómon a fehérség, utamon tehetetlenségi nyomaték
Mégis vágyom
Fejemben egy utolsó szó kavarog
Egyszerű, mezítelen valód
A csend szobra tiéd, kiállított akt
Tiporva szenvedélyét haragnak
Szobrot tartva a bűnnek és a bocsánatnak
Tulipán szirmok hullnak a földre
Töredék csak az anyaság
A pillanat rángásai
Minden, csak felcserélt szó
Testem mégis elenyész, a múlttal úgyis elvész
Fikció? Szánalmas reakció?
Elfelejtett, parányi emlék
Fejemben egy utolsó szó kavarog
Töredék

Utolsó

Utolsó percei felé közeleg. A perc. A halhatatlan szó. Az olvashatatlan. Az érthetetlen. De csak az idő kerék tekereg. Imádkozik, hogy soha ne álljon le. Vánszorogjon. Mert üzenetet hordoz. Értelmét keresi. Egy hegedűvel. Egy zongorával. A szavakkal. Dalt énekel. Virágot tesz a sírkőre. De egyszer eljön minden pillanat. Mert a pillanat az ilyen. Jön-megy, jár-kel a nagyvilágban és mindenkihez eljut. Ki hogy érzékeli ezt. A pillanat nem adott. És a lehetőség sem kapott. Bár a születésünkkel felelősséget vállalunk a világra. Önmagunkra. A felelősség őröl. De nem rombol. Épít. Mint a pillanat, ami itt hagyott üzenetként téblábol. Igen, itt van, mert vár. Mert az élet milliónyi pillanatát élvezem. Olvasom. Átélem. Hiába mondom, hogy utolsó, mert magában hordozza az első lehetőségét. A pillanat örök. És tévhit, hogy állandó. Mert én is változom. Te is. Egymást. Formáljuk a világot. Ahogy a tenger habjai, örök mozgásban. Mndig a pillanatot várom. Mindig valahol vagyok. Ami talán az utolsó. Talán az első. Talán szavak. Talán elhangzott gondolatok. Talán minden. Talán semmi. Megkésett örömóda, elfelejtett érzések. A folyó mederben halad. Néha kiönt. A lelke néha fáj. Virág hullajtja szirmait. Mindig a pillanatban élek. Mert minden virág újra nyílik egyszer. Minden pillanat az enyém. És én mindenkor az övé.

12 sor a lét

fázom, hogy lássam
fázom, hogy megérintsem
akarom, hogy megérintsen
a hozzám tartozó akarat
mert rezignáció az egész
semmi, csak megsemmisülés

élt, hogy lássam
élt, hogy megérintsem
hagytam, hogy megérintsen
a hozzám tartozó mindenség
mert ennyi lenne az egész
semmi, csak megsemmisülés

Te és Én

Tűz és Víz
Éjszakák és Nappalok
Bűn és Bocsánat
Magasság és Mélység
Az árnyék és a Fény
Ezek vagyunk mi
Te és Én

Anno

szitáló köd az elhagyott úton,
menedék a tábla
elfojtott illatát érzem a sötétnek
halántékom fázik,
rideg valóság tűnik fel
faágak törnek csendesen,
gesztenye gurul árnyékába
lábam sistergő zaja elfelejtett hangulat
marcona léptek,
mégis kifinomultaz ízlés,
sznob valója őszinte
versek, részletek, rajzok tudatomból
menekülő emlékek
az ősz festi magát
kékre, zöldre
és hímnuszt zeng
mert eljött megint és takarít,
fintorog, szidalmaz,
de itt van és engem akar

Egy perc, mely csendes,
őszi levelek ölelik békjóm.
Felébredt a végtelen,
körbe táncol
szabadon hagyva mindent
Elindult,
útjára a föld,
de a szó nem érkezett
a szó nem vétkezett
eltemette őt az ősz,
elsöpörte a vad szél
szétszaggatott belül,
feltépte, szakította az ereket,
az írás sem látszódik,
olvashatatlan érzések
ahol csupán vágyak és kések,
a tánc pengeélen
kenődik csak rajtam szét
Foszlott ruhám íze,
az ázott kenyéré,
de jajj, arcom a könnyeké,
testem tiéd
Esőcseppek áztatják a lélek gyökerét
a felemésztett talaj,
trágya illata,
tovaszáll a szerelem mérge
mielőtt megérintett volna
halott kórság, mi fenevadként üzen:
maradsz az erdő közepén,
vadállatok közt.
Menekülni sem tudok,
kezem kötve
szavak tépve,
lírát emelve
csinálva úgy,
hogy hozzá tartozom
feslett vágyak
hozzám tartoztok,
emésztetlenül:benn ragadt ördög istenek
gyümölcsbe harapva, félig kiköpve,
ott van a percben
ott van tercben,
ott van mindenben
Szemtelen pillanat
egy utolsó szóban,
álomban,
féltett éjszakán
először a csend
bezárt hazugság,
a nap ölelte nyár
egyedül a szerelem

Haza

Az öreg sínek csattogtak,
a reggel kihalt
a hajnal károgott,
talán a csillagok is ragyogtak még valahol,
nekem világos volt, a szűnni nem akaró sötétségből
fény lett
mint egy színpad
mint egy rét, ahol a nap és a felhő találkoznak
az unalmas utasok, vonatbűz, az állomás zaja
de az is üres
senki sem vár,
talán a kiságyat sem ringatták
talán a bölcsődal is magnóról szólt
de a nap ezer meg ezet sugárral ragyog
a fák is ugyanarra hajlanak
és a gyermekzsivaly
mint egy emlékmű előtt tisztelgő katona,
megyek, járom a hazát
mily keserű fogalomhalmaz,
belül csatahajó
kivül mégis határokkal szőttes
egy öreg tó, egy erdő, a tisztás
és mögötte hegyek
a tiszta forrás
földrajzi egység vágyrajzokkal,
mikor tűnik a visszhang
mert egyszer véget ér
mikor egyedül egy álomban jártam,
de az ébredés íze kesernyés
a haza ünnepelt
de véget ért,
dalom fújta a szél
a hajnal mindig beköszönt
Itthon voltam
itt, talán igaz sem volt,
pedig szivem járta át
soha nem lesz más
ugyanaz
az enyém

Vad

Időt kértem. Kaptam. Az órán délutánt jelzett az idő. A tea lágy illatot adott. Harmónikus íz, ahogy a reklám ígérte. Valami olyasmi volt, bár a harmonikusság ízvilága szerintem nem a fahéj-édesgyökér komplexnél kezdődik. Kicsit édes, kicsit fanyar. Talán a citrom hiányzik belőle.Jártam az utcát. Sétáltam. Néztem fel, előre, jobbra-balra, teljesen politikamentesen. Nem vártam semmi jót, talán csak annyit, hogy süssön a nap. Borult ég várható, hószálingózással, ködszitálással, ígérte az időjós. Nem volt igaza. Szmogdúd, igazi, beborult hangulatú idő volt. Valami forróra vágytam, nem azért mert fáztam, nem azért mert ösztönönöm forróságba kívánkozozott. De néha jó.
Lelassult képkockák, mintha csak én mennék. Két kéz összeér, félhomály. Tekintetek, talán civilizált, de csak kívülről, belül törekvő, ügyetlen és zsúfolt zaj. Az érintés. Kilépek. Törékeny fénydarabkák közt körtáncot jár a lélek és test. Felemészt. Szavak vétkeznek, belül üres, kívül hideg, a gyertya pedig ég, ég, mint néma fohász, mint könny, mert távozik, mint mosoly, ami érkezik. Egy arc, egy remény, mikor álomban ég. De jelen van. A jelen él. Motoszkált bennem, félelem, gyűlölet, rezignáció. A vágy. Színpadon álltam. Ő és én. Mögöttünk vokál és a csend. Megérint. De csak egy kéz volt.Légies mozdulatok, ahol szempárok mérik össze vadászó tudományukat. A zene ittas öröm kavalkád, ahol hormonok indulnak útjukra. Egyszer felébredtem álmomból és elindultam. Az illatot kerestem. Az illatot, ami vadásszá tett. Az örök és sebezhetetlen vadat lestem minduntalan, az illatot akartam újra és újra felfedezni. Akartam, hogy az enyém legyen, ahogy mondat és birtokos szerkezet. Akartam vad legyen, nem zománc, mégis románc. A boldog perceket kerestem. A gyűrödt és feslett lepedőért. Csillogott és ragyogott minden, ami az égen tündökölhet. Az éjszaka, ott fenn, fényesen. Lesben álltam, kívül vad, belül gyengéd. Óriás. Nem hitt a képnek, pedig valódi volt. Ott álltam tétlenül, a borult utcán tétlen és vétlen, sebbel szívemben. Már nem forrót akartam, hanem ami éget, de csak úgy, ahogy a tűz teszi. Maradéktalanul parázs és hamu nélkül. Eltűnni, lebegni némán, láthatatlanul. Figyelni, vétkezni és bűneim vállalni. Nincs. Csak önmagam.A létezés. Nem kérte senki sem. Vagyok. Vagy. Halhatatlan. Szabadnak születtem, nagyon szabadnak. A szavaknak, a tettnek, vágynak, neked. Mint vízcsepp, a folyóba, a személyes névmás, személyesen, te és én. Maga a tudat, a harc, a csendélet, a küzdelem, egymással, egymásért. Önmagammal. Az ösztönért. A vágyért. - Uram, vétkeztem! A semmit önmagam elen fordítottam. - Fiam légy valaki!
Vadat kerestem, kóstoltam, ziláltan, zihálva. Akartam, hagytam, hogy rám is vadásszanak. A zene hangjára, a tangóra, ölelésre, csókra. Ritmusra, ahogy testek hajszolják egymást. Hagytam, hogy érjen. Hagytam, hogy éljen a vágy. Ölelt. De ágyam kihült melegét valaki ott viszi. A vadat sosem szabad lelőni, az erdő pompás kiállítás. Azt várják:- Gyere, szelidíts meg! Légy az enyém. De gúny és marcangol. Én is vad vagyok. Nagyon vad. Lehangol a sok emberarcú. Testek forrongva jajveszékelnek egymásban, egymásért, vad zuhatag, amit kíván, minden fény.
Keleti illat csapja be orromat. Kikérem teám, amit egy huncut, de édes mosoly hozott ki. Pupillám kitágult. Harmóniát akartam. Forrót, édeset. Testit-lelkit. Tudtam vadász vagyok és csak az lehetek. Tudtam, a vad értem van. Egymásért. Az álom odébb van. Egyensúlyt akartam, szelíden. Tisztát, ahogy üdén csorog a víz, ahogy a mosoly nekem szól. Mindent. Egyszerre. A létezést. A szerelmet.

Éber álom

Éber álom

Holdfény virít, az éjszaka komor ábrándja odafenn
Fejet hajt előttem, csodával tekint
Izzik a szó, parazsa ég idebenn
Sötéten, valaki más, ideláncolt eszmével
Nem én voltam
A vágy messze, a szív legbelül
Eltűnt csillogás, kopott csacsogás
Siettet, a holdudvar felé, az álmokhoz
Hallom, sistereg, valami más
Nem én voltam
Hazárd éjszakai matiné, a haza vezető úton
Képtelen szavak üde képeslapon
Tán csak szerelem elmélet
Mindennap akarom, mikor ablakom nyitom
Nem én írtam
Nem akartam himnuszt, hogy hamisan daloljon
Hideg eső mossa arcom, bohócegyenruhám
És az a nő énekelt, életet lehelt
Megfagyott mosoly, lekopott pír, a lét
Nem én voltam
Nem én sikítottam az éjszakában, nem voltam kórus
De talán a szívhang nem kongó üresség
Nem volt, aki kezem fogja
Legbelül lángolt és fejet hajtott előttem

Sosem kértem szavait, mert beszédes a csend
Sosem akartam látni, mert éreztem
Nem akartam járni, mert könnyebb volt lebegni
A vágy kies ábrándjától fosztott

Az út kövezett, talpam ég, és a pillanatot várja
Tisztán tudatom akarja, a tegnapot rágja

Újragondolni, újra szeretni, újra vágyni
A szerelmet, némán, ahogy rózsa nyílik
Ahogy két test egybeforr, mikor két lélek egymás fölé hajol

És elrejt a szó, a kéj sóvár szembogara
Testet szab önmaga vágyának, hogy ne száradjon ki

Nem én voltam
De akartam, hogy az álom ne ébredjen fel

csak megpihenni jöttem

Csak megpihenni jöttem

Csak megpihenni jöttem
A város fénye bánt, a kihalt utcák zaja
Az eltemetett csend morajlik a macskakőben
A muzsika
Aranysárga sugarai a napnak
Élesen sikolt
Forrongó vágyak, csillapodni készül
Mint őszes hóbagoly
Csak megpihenni jöttem
A gondolat lidérces ábrándjával
Az éjszaka vad és zilált
Felemészt
Mert én is valamilyen álomból jöttem
Talán csillagként hulltam a mélybe
Pedig szédültem
Mégis hiszek az éjszakában
Mert pihenni jöttem a földre
Hogy elüsse szavam a némaságot,
Hogy gazdára leljen, mert út sehol, de por mindenhol
Hogy lámpát gyújtson
Pihenni jöttem, de itt ragadtam
Sebek mélyén egy gyűrött kép. Egyetlen pillantás
Fesztelen sikoly, mint tünékeny ábránd
A távolság.
A kavics töri talpam. Kemény.
Lassan csak, mert minden arról szól
Hogy hova hulljon sárga rózsa szirma
Szél sodorta lelkekkel
Együtt a perceket számolni
Nem tudom mi ez, egy titkos randevú
Egyszerű lét
Egyszerű merengés
De pihenni jöttem közétek

Volt. Van. Lesz:

Kis történelem. A volt, az a múlt. A lesz, az a jövő. A van, pedig a jelen. De mi van akkor és most. Én szoktam politizálni, de elfáradtam kimondani, hogy minden szar. Én szerettem a pénzről beszélni, de minek arról álmodni, ami nincs. Egyszer valaki azt tanácsolta merjek nagyot álmodni. A realitás túlontúl nagy és már nem ösztönből szól, hogy olyat álmodjak, ami nem lehet az enyém. Az emberek süllyednek. Borzasztó látni, hogy minden az ösztön körül forog. Minden arról szól, hogy mi lesz holnap. Hogyan szól az élet dala. A pillanat adott hangját csak kevesek hallják meg. Pedig az a dal mindenkihez szól. Miért érzem azt, hogy sokan nem is akarják követni a ritmust. Most sem beszélek politikáról. Nem az szabja a létet. Önmagunk alakítunk mindent. Furcsán hangozhat tudom, de az is, hogy ha feltenném kérdésnek ki hol tart, saját énjének megvalósitásában, sokan csak a munkát és a tanulást hoznák fel. Pedig nem. Mit takarnak a szavak. Mit takar a zene. Mi van a sorok mögött. Az ékezetek, az írásjelek. Mi az amit szeretek, és miben vagyok otthon. És mi az élet számomra. Az ébredés. Mindenki számára értékes lehet. Mint amikor felkel a nap. Amikor írok a karácsonyfás emberről, amikor tudom nem álmodom. Szentimentális arc a közöny felé, akarás az unalmas hétköznapok felé. Mert tudom, ami volt, a gyerekkor. Mert tudom, a van, a létezés. Mert tudom a lesz, talán az elmúlás, és mégis a szabadság születése. De tudom, ez belül létezik. Mert tudom, az illúzió néha valóság, mert tudom, ami itt van, az itt lesz. A hitet visszakapni, mint idétlen időkerék. Várni kell. Mert szokványosan lehet csöpögni a szerelemről. Senki sem kiváncsi rá. Az igény mégis ez. Csöppnyi ingerküszöb, vágyrajz. Lehet számtalan hely. De emberek vagyunk. Ismeretlen távol. De egyszer el kell menni. Itt kell hagyni valamit. Ami bennünk van. Ami talán egyszer megérik arra, hogy a jövő felé tekintsen. Itt sok mindent nem értünk. Tényleg könnyebb a menekülés. De minden hang hív és csak hallgatni kell.

eltévedt este

a holnap szárad
a létezés tőkéje, egyszerre
napom távol az éjszaka árnyékában
az elmúlt idő kényszerít
lángoló ágyak, izzadó falak
ők még nem alszanak
Míg várok rád
mert sosem mentél el
egyetlen pillantás
amíg csak álom a tétova kéz
nem kell nekem más, ahogy néz
Akarom látni, ahogy visz a vágy
Akarom látni, ahogy kinyitja szemét az ég
A tegnap fonnyad
sekély a lét, kering a táj
A végtelen, ahogy játszol velem
húz a sor, visszalök a kényszer
Míg várok rád
mert sosem mennél el
mint fénylő könnycsepp
testemen simuló képzelet
Hányszor hallom, hogy játék az egész
hányszor
a létezés

Döglött

a szabadság és a szerelem

döglött kutya nyaldossa belsejét az elhallgatott szónak,

odafenn a csillagok fényezésre várnak,

idelenn szörnyetegek téblábolnak,

mert a busz megint késik, és az érzéseket kapkodják

napi háromszor egy.

Szabad vagy gyermekem!Szabadnak születtél!

Miért vannak bűneim?Miért? Vannak bűneim?

Az ember, holmi könnyű vér, nem prosti, nem eladó, de lelke kiadó,

az egymásra tapadó szavak, erkölcs, ösztön és a bűn,

a lélek és deformált belső, belekkel átitatott képek,

háborúvad csaták, gyöngyöző veríték, ahol tested válik feszültté bennem

Szabad vagy gyermekem!Szabadnak születtél!

Miért van szabadság?Miért? Van szabadság?

hosszú, elnyúlt, fülsiketitő nyögés, mert sétabot simul hátamon

vállalom, vállalom, mert elmúlt a gyermekkor, elmentek és itt hagytak

elmúlt és mélyebb lett, elkötelezett, mint lélekharang a villamos síneken

meríts ki erre jársz, bűntelen és bűnös vad orgiák

minden a tiéd, az elhervadt virág, a lehullt tégla

a falprózott testem és összerogyott mozdulataim

Hagytam, hagyom, nem akartam, nem akarom,

de tiéd vagyok

mert csókot lop a gyűrűző kékség, csókot akar és nem vallja be

mégis jó, tömény, fél deci, még egymert tömény, fél deci, még egy

és az út porát rúgja cipőm

elmúlt? istenem mi van akkor, nem süt a nap, és esik az eső

Ez nem lehet a tél, de mindegy is,

csengetsz, cipőd az ajtó előtt hagyod

A füst pedig száll. Fehér: hírdeti az élet mérgező.

Gyermekem szabadnak születtél!

Atyám, akkor hagyd hadd függjek tőle!

pár perc

Pár perc

Minden reggel.
Havason. Jegesen.
Az út csúszik. Léleknyomat.
Csend jön. Könnyebb, kicsit légies.
Minden percben.
Gyertyaláng. Forróság.
Gyöngyöz a pillanat.
Az illatát érzem. Béke.
Megszületett. Ideért. Beköltözött.
Ablakomon kopogott.
Fényeket gyújtott. Sose tért be hozzám.
Hány perc az ünnep?
Minden nap fényesebb. Csillogott.
Fát hozott, gyümölcsöt. Ajándék.
Minden pillanat. Minden mozdulat.
Megáll. Idő. Sík.
Hány perc az ünnep?
Kies, vacsorát kéregető városlakó.
Szabadon bóklászó kutya, az éjszakát megzavaró szirénaszó.
Hány perc az ünnep?
Csillagszóró. A szavak sustorgó zaja.
Imát mormoló család. Éjfélt ütve.
Harangszó.
De hány perc az ünnep?
Összefonódva örökkön-örökké,
De ez karácsony. Kalács illat száll.
A mindig és a soha
De évente egyszer. Fahéj.
Mindenkinek, talán tényleg.
Pár perc az ünnep.












ha tudnék


Ha tudnék szavak nélkül beszélni
Csend hasadna szívemen
Ha tudnék szív nélkül létezni
Műanyag élet szivárogna
Ha tudnék lélek nélkül érezni
Elszáradt rózsa lennék
Ha tudnék mosoly nélkül nevetni
Ha könnyem íze édes volna
Fekete arcomon a pír

Hazug szánalom csak a létezés
Ha hihetném szavak jelentését
De valóság tükörképét látom idebenn
Új útra szólít engem
Ha nem értene meg
Szállok idefenn, könnyű minden
Szavak, sorok, mondatok
Az ékezet vagyok
Lapokról szólok

Ha tudnám, hogy a reggel ma elmarad
És a hold nem kel fel
Mert én tudom, hogy jók vagytok
És egymás nélkül élni nem lehet
Mert én tudom, hogy ez semmi más
Derűs alázat
Ahogy könnyet issza fel a por
Ahogy mindig kell
Mint nem széttépett áldozat
Bentről szólok, hallgasd meg
Ez vagyok, egy kicsorduló lángtenger
Lélek szomjoltó
Ahogy a nap minden reggel felkel















Ősz

Felhők szaladnak odafenn.
Járókelő bambul.
A házak fényét szél lengeti.
Hangom árnyaltabb.
Csak ócska pillantás,
Mint fa alól zizegő falevél,
Mint égető napsugarak.
Csak néma szemvillanás.
Hűvös távolság.
Mosolyt fagyaszt a hideg.
Kínos.
Hallgat a szavak tengere
Szemben szemét,
De ki tárja eléd.
Ki nyitja ki hűs szembogarát.
Tiszta szívvel dalol
De ki hallgatja meg
Tiszta ruhát húztunk mind
Így vártuk az őszt
Vérrel, faggyal, szerelemmel
Felhők szakadnak odafenn
Hogy eső mosson el mindent
Hogy ne könny és kő záporozzon
Halványsárga
Derűs, de mély
Kék
Az ősz kitakarít és csend zeng
Borút felejtve, idebenn
És odakinn
Az ősz válladra hajtja fejét
És símogat
Aprócska lélekrángás
Délceg kielégülés
Csak szemvillanás, mit a pillanat ad
Mert a szél tovább sodorja….












Szeresd újra...

Szeresd újra a szerelmet, ahogy a gyertya lángja ég és viasz folyik testén

Mikor álmodtam, hogy álmom lesz

a szerelem lángja szívemben ég

és valakiben ott él

Kezemben volt kezed, éreztem

véres zivatartól ázott és a lélek feslett csendben

Mikor szerettem, ahogy én

Mikor kezdődött a szerelem

és felfordult bennem

Köszönt, itt volt és elment

-Viszlát testvér

elhagyott

felért helyére, nap volt, csillag, ragyogott

-Viszlát testvér

Szeresd újra a szerelmet

szeress újra, ahogy lehet

Takard el a napot és szeress újra helyettem,

lopva finom csókod

Szeresd újra álmom,

hogy velem ébredj

Szeress újra!

valami

Valami hiányzik. Az egész egy nagy, fortyogó húsleves, ami önmagábanzavarodik. Az éjszaka. Az ital. Az etno, a blues. Hegedű ringat, mégisgitárt vár az ölelés. Az óra hangosan kattog. Szívem méla és tépettéjszaka felé lohol. Az ég ezer csillagtól ragyog, alatta feszes hótakaró.Telihold vigyázza gyermeteg nimbuszát az érzésnek. Valami üresidebenn. Valami kopog. Talán a szánalom, az idő sík tengelyén egycsomó ember zajong. Dohánytól fülledt kocsma, társalgó óriások, üressöröshordó. A világ dolgai, az alkohol mámora. Pillanatok tűnnek fel. Ésaz eltűnő pillantások. Táncol a valóság. Feszes bőrbe öltözött, magátáruló emberfia. Szabad a vásár. Könyörtelen, fulladó erotika. A gőz,érzelmek, mozdulatok. Tapintás. Forró, igen forró. Belül öldöklő románc.Kipattanó hormonok. Félmeztelen férfi vetkőzik. Hófehér bőre fénylőnsikolt. Feszült izmai sugároznak. Önkívület és ájult borzongás. Forog avilág. Egymásba boruló emberi testek. Hajszolják. Karok ölelve,ringatva egymást. Csípők simulnak, rángatóznak. Érzéki. Csontig hatolónyelv és csókok. Izzadt minden. Férfiak. Nők. Kérkedők. Valamihiányzik.Valami forró, üresen tátong. A szemek. Kék, zöld, szürke, barna. A haj.Rövid, barna, világos. Pillanatok. Karok. Ölelő. Gyötrelmes. A zene él.Bennem a ritmus. Kívül férfiak. Kívül nők. Kívül minden. Belül tör. Mélyen,lelket szaggató. Egy éjszaka. Megint csak. Felszabadult, gyűrt lepedőmhajtom. Gondoltam. Vágyom. Valami hiányzik. Éjszaka. Megint érzem.

korcs

elvont szombat délután,
ritkás levegőm kapkodva
lovak a messzi legelőn
emberek, talán kentaurok
vágtatva sötét felé
jelzőlámpa
tílt, megáll és rajtra kész
rohanó óriások
aprócska, tétova lépéssel
a folytatás
mert valamikor elkezdődött
talán a hittel,
hogy egyetlen
fészkes nap, a vitézkedőkkel
katonák, a győztes csatával
induló korcs királyok,
miért ugattok korcs virágok,
miért nem nyíltok
hol van rózsa illata,
hol van forgó világ
bolond bánat álma,
ahol ez terem
imaszőnyeg, egy feslett szélű
térdem nyomja rojtja
szavam a levegőt,
vágyam a keringő vért
érfal hasad percről-percre,
olvad széle
közben tágra zárt nyugalom
fenn az égen kék
fenn galambok
vadászok egy városban
fémízű világ szakadékán állva
elmém miért hasogatja
miért tépi le a rózsa szirmait
a gomba bolond, belőle pörkölt,
hagymás, verítékes, mint a munka
korcs királyok, miért szóltok
korcs királyok, miért gondoltok
dobhártya szaggató hegedű szó,
patás invázió
nem hallom, nem látom, mosolya átlátszó
hitegetett retorzió
fényt tör, kegyeletet fakaszt
gyónva bűneim felett,
állva ismeretlen sír felett
elment, elvágyott
hullámok hátán feszengett lelke
a szél vitte
korcs királyok miért hagytátok
korcsosult ösztönöm szabdalta
szakította
tudom egyszer hazatér
tudom elszakít, de enyém lesz

ne kérdezd

ne kérdezd merre visz az út
ne kérdezd honnan fúj a szél
hallod mit zizeg a levél
találd meg köztünk a hangokat
miért kérded hol kel fel a nap
miért kérded merre van kelet és nyugat
látod világít minden

csacsogó óriás eszmék,
képekgúsba kötve ott állnak elötted
harsog a nap, ahogy vörösen száll
és fenn álom, minden régi
talán csak annyit ér,
mint amit százszor láttam és várva
ahogy buszunk elhajt

ne kérdezd miért hajtja lombját a fűz
ne kérdezd honnan e kevés szó
veled voltam, mint tudat a legfelső szinten
vonó a hegedű húrjainak
miért kérded hol nyugszik le a nap
miért kérded, hogy telik a hold
látod ragyog minden

akartam, hogy égjen a tűz, a láng
szertefoszlott álmok, homályosan,
láthatatlanul csak előre
ahogy kell, ahogy muszáj
mint amikor ölelve egymást
ahogy szeretni kell.

Tónus

Valóság?!...Tónustalan pillanat ráng.
Eszeveszett félmosoly
Az együgyü szóképek törékeny csatája
Mögöttes homály, dicsekvő himnusszal
És porban ég a valóság
Talán módszeress, mesterséges
talán ezoterikus varázslat
A közönyös gúny fikciója
Mert húsba mar, szaftjával locsolva önmagát
De, félve, hogy kitakarózik álmából
És megint üres lesz és íztelen
Tekintet nélküli tekintély
Az utca népe hadarva könnyeit
A szavaknak csak esszencia
Lángolva, mert kitalált a némaság
Elvarázsolt eszkimók a sivatagi homokban
Beleágyazva némán
Oda, ahol csak Óperencián túl
Csak gyorsvasút
Csak erdő és gazdagság
Mert mélyen szól, a hétköznapok, feltör
Villamosnak, nőnek, gyermeknek, és apának
Magasban száll
Mert friss és hideg
És oltalom ízű a levegő
De posadt idelenn és várakozás
Valami vágyódás, kényszeredett akarás
De a pillanat eltűnik
Hófödte csúcsok, lavinák
Égből leszakadó zápor
De felszárad
És a szó él
A valóság maradcsak néha tovább lép

Szavak hasadéka, hangok hordaléka
Kopottas betűk és mégis facér a csend
A lélek elvesztette dallamát
Ahogy zenét ígért
Ugyanúgy még egyszer,
tisztán
fényesen
Ahogy csillag hull
Csendet akart,
mint amikor nem rezeg
Mint amikor szó nélkül üzen
Ahogy bontatlan borítékból lélek száll
Magányban társ dalol
Egyszerre kintről-befelé,
odaát
Ahogy üzen, ahogy én is hallom

Hírek

Helló kedves olvasó! Ma útjára indul a pokol. Na jó, azért nem fog az a fránya parázs égetni. Csak lassan haladok mindig előre. Mert bár hátra néznünk kell, de ha mindig így történne, csak elesnék. Azt meg nem akarok. Itt vagyok. Tele mindennel. A nappal. Az esővel. A széllel. Ami a levelem fújja valahol bélyeg nélkül. Szóval vagy szó nélkül, itt vagyok, itt leszek és mondom a magamét. Ahogyan ma a kacsát sütöttem, élvezettel rozmaringgal, kicsike borssal, átitatott fűszerezéssel.

közöny

A közöny órái ezek
Fércből zászlót von, lobog minduntalan
Nemzet fényei
Árnyéka nem engedi a napot
Ragyogás gyűrűzik
Mint szörny, amelyik kiszabadul börtönéből
És hálátlan lesz
Rózsaszirom kísérte lidérces útját
Ez hát jövő, ez hát a jövő
A múlt fiktív valója
Mint láthatatlan öntudat
Beskálázott tüskéit
Csak jajveszékel idebenn
Ordít, hangját hallatja
De örök némaság
Nincs béke
Haramiák, szabjával tébláboló istenek
Mint hamis proféták
És mögöttes a csend
Mert mögötte vagyunk
Lézengő óriások, csalódott törpék
Szárnyaszegett vad madarak
Ez hát a jövő, ez hát a jövő
De merre mentek darvak?
Merre repültök
Léteznünk kell
Hiteles szavakkal, valósággal
Sorsunk tüzes, lázas álmodás
Viharral lázadó esőcsepp
De miért fárad a múlt?
Miért akad meg olykor a jelen iránya?
Kemény bársonyt hord
Lángol, ég idebenn
Hadd tiporjam el
A félelem parazsát, hadd égessen mindent
Hagyd, az álom célba érjen
És csak játék legyen
Örök játék

vigyél el május

Vigyél el, vigyél messze
Vigyél el, hangod zúgja be a teret
Azt hallottam tegnap
Itt voltál, értem jöttél
Szivünk dobbant
Halkan sóhajtozva
Hangod akadozva
De értem szólva
Szemed tündökölve
Ékes pillantása szólt mindenért
A miatyánk, a himnusz
Ahogy örvénylett a folyó, és száguldott
Hangod elcsuklott
Vigyél el, vigyél messze
Vigyél május
Isten áldd meg kérlek, isten áldd
Aki itt áll, szemben velem
Szavát hallom, csengő betűket, szíve dobbanását
Hegedű kornyikál, és mégis
Velem énekel
Arcod követ, szembe néz
A pillanat örök rángása, a könny örök sója
Elvártalak, jöttél, itt vagy
Mint megnyugvás az éjszaka dalában,
Mint örök taktus, ritmus, ami nem változik
Vigyél el, vigyél messze
Vigyél el, tested bele remeg
Itt voltál tegnap, itt vagy ma
Mint test és árnyék
Mint forróság a napsütésben
Nem akartam, de eljött és vigyáz rám
Velem énekel
Akarok repülni, akarom a szelet, akarom,
Mert együtt, mint viharban szálló esőcseppek
Sosem érteném, talán csak hangja olyan
Mint májusi szél, ahogy akad
Vigyél el, vigyél el